Szívós Erika: Az öröklött város. Városi tér, kultúra és emlékezet a 19-21. században - Várostörténeti Tanulmányok 14. (Budapest, 2014)
II. Város, kultúra, közösségek - Bajban ismerszik meg… Keresztény-zsidó együttélés a budapesti Klauzál téren 1938 és 1945 között
Bajban ismerszik meg... Keresztény-zsidó együttélés ... 147 jöhetett szóba. A felekezeti homogenitás értelmezésekor számot kell azonban vetnünk az előítéletekkel és az önvédelmi mentalitással is. Számos tisztán keresztény műhelylakás azért maradt tisztán keresztény, mert a családfő ódzkodott zsidó tanoncot vagy segédet magához venni, még akkor is, ha ő maga nem volt különösebben vallásos. Számos zsidó mühelytulajdonos is hasonlóképp járt el a keresztényekkel szemben, ami azonban nem jelenti azt, hogy akár ő, akár a családja különösebben hitbuzgó izraelita lett volna. A fenti megfontolásokon túl a fő kérdés mindazonáltal mégis a keveredésre és annak okaira vonatkozik. Mindkét oldalról nagyfokú nyitottságról tanúskodik, ha egy többségében keresztény háztartásban zsidó alkalmazott, vagy albérlő tűnik fel és fordítva: ha keresztény alkalmazottat, vagy albérlőt találunk zsidó háztartásokban. Közvetett módon következtetni lehet a rituális szabályok betartásának lazaságára is; szinte lehetetlen volt például betartani a kóser étkezési szabályokat egy keresztény-zsidó vegyes háztartásban, amennyiben mindegyik lakónak szabad bejárása volt ugyanabba a konyhába. Ide kívánkozik néhány további megjegyzés a lakhatási normákkal és viszonyokkal kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy a fővárosi lakások térhasználati normái egészen mások voltak a két világháború között, mint amilyenek manapság. Különösen igaz ez a főképp alsó középosztály lakta VII. kerületre. A privát szférával kapcsolatos igények a két világháború között, úgy tűnik, lényegesen szerényebbek voltak, mint ma, a szükséghelyzet pedig még a létező elvárásokat is radikálisan felülírhatta. A történeti tanulmányok és számtalan Klauzál téri példa tanúsága szerint a szülők „rendes” családokban is gyakran aludtak egy szobában - nemegyszer felnőtt - gyermekeikkel, a lakás további szobáit pedig rokonoknak, illetve idegeneknek adták ki albérletbe; ez a gyakorlat a két világháború közti Budapesten meglehetősen gyakorinak mondható. 1941 táján becslések szerint a családok 25%-a tartott albérlőt,30 illetve ágyrajárót. Az albérlőkkel való együttélés (illetve az albérletben lakás) társadalmilag teljesen elfogadottnak számított mind a közép-, mind az alsó középosztály széles rétegeinek szemében. Családi válság- helyzetben - például a munkahely elvesztése vagy megözvegyülés esetén - az al- és ágybérlőtartás jött szóba elsőként mint legkézenfekvőbb megoldás. Mindezzel együtt az a helyzet, amit az 1941-es népszámlálás tükröz, több szempontból is rendhagyónak tekinthető. Az egzisztenciális nyomás minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy családok más vallású albérlőt is hajlandóak voltak befogadni. Azok a zsidó iparosok, akik a zsidótörvények nyomán veszítették el munkájukat, nemigen engedhették meg maguknak, hogy válogassanak az albérlők között. Az albérletből származó bevétel minden pengőjére szükségük volt, bármilyen vallásútól származzon is a bérleti díj. A Klauzál tér számos zsidó háztartásának keresztény albérlőire szol30 BÁCSKAI—GYÁNI—KUBINYI 2000. 224. p. A Horthy-korszakbeli al- és ágybérlés kérdésének mélyrehatóbb tárgyalását ld.: GYÁNI 1992. 178-185. p.
