Szívós Erika: Az öröklött város. Városi tér, kultúra és emlékezet a 19-21. században - Várostörténeti Tanulmányok 14. (Budapest, 2014)
II. Város, kultúra, közösségek - Határátlépők. Két magyar müvészfejedelem pályájának társadalomtörténeti elemzése
104 Város, kultúra, közösségek tást gyakorolt, s egy időre lakberendezési divattá tette a „Makart-stílust”. A társadalmat elbűvölte az a sajátos világ, amelyet e művészek maguk körül kialakítottak, táplálva ezzel a 19. század végének művészkultuszát. Tehetségük, ambícióik és nem utolsó sorban magas rangú megbízóik révén a művészfejedelmek kivételes jövedelemre és társadalmi presztízsre tettek szert. A kivételes művészi tehetség mellett sok minden más is kellett ahhoz, hogy valaki a 19. század második felében művészfejedelemmé váljék. Kellett hozzá elsősorban ambíció, a siker (és sok esetben a gazdagság) elszánt akarása, s nem utolsósorban a társadalmi emelkedés vágya. A festőfejedelmek szinte kivétel nélkül szerény sorból származtak. Lenbach apja falusi építőmester volt, Makarté udvari komornyik a Habsburgok császári rezidenciáján, Franz von Stucké molnár; Munkácsy nehéz inasévei közismertek. Egyes művészfejedelmek annak köszönhették felemelkedésüket, hogy pályafutásuk egy pontján bekerültek az európai uralkodók, arisztokraták és a főpapság megrendelői körébe, és attól fogva társadalmi sikerük hosszú távon is biztosítva volt. Nemcsak fejedelmek, hercegnők, főpapok, mágnások adták őket kézről kézre, hanem éppen emiatt a nagypolgárság is tülekedett azért, hogy e festőkkel lefestesse magát és családtagjait. A megrendelői kör presztízse egyértelműen rájuk vetült, legalábbis a társadalom nagy részének szemében; az viszont sokkal összetettebb kérdés, hogy fejedelmi és főúri modelljeik minek tekintették e festőket. Semmiképpen sem egyenrangúnak, ezt nyilván maguk a művészfejedelmek is pontosan tudták. Ám sokatmondó az, hogy a müvészfejedelmek gyakran saját műtermükben fogadták, festették le vagy mintázták meg magas rangú modelljeiket (igaz, hogy például uralkodók fogadása esetén az etikett által előírt ünnepi öltözetben kellett dolgozniuk). Lényeges mozzanat, hogy a művészfejedelmek egy része életműve elismeréseképp nemesi rangra emeltetett. Ezáltal, ha nem is kerültek a legexkluzívabb rétegbe, mindenképpen a társadalmi elit tagjaivá váltak. Az egyenlőtlenség tudata is belejátszhatott abba, hogy e becsvágyó művészek a valóságos fejedelmek és a születési arisztokrácia mellett a korábbi korok müvészfeje- delmeit, például Tizianót vagy Rubenst is mintának tekintették. Ezekben az előképekben éppen az volt a számukra fontos, hogy sorsuk példaként szolgálhatott: a korábbi évszázadok e művészei alacsony sorból indulva magasra küzdötték fel magukat, nemesi rangot szereztek és fényűző életet éltek, művészi rangjuk előtt pedig meghajoltak koruk valóságos fejedelmei is. Az alacsony sorból jött 19. századi müvészfejedelmek pózaiba azonban gyakran vegyült egy adag disszonancia, hiszen neveltetésük hiányosságait meggazdagodván, sikerre jutván sem feltétlenül tudták kompenzálni: néhányuk félműveltségéről, olykor faragatlanságáról számos anekdota keringett. A művészfejedelmek száma nem volt nagy, hiszen a siker csúcsaira csak kevesek juthattak fel. (Ráadásul egy-egy nagy művészeti központ egyszerre több művészfejedelmet nemigen tudott egyszerre eltartani - ahogyan az élővilágban egy adott területen mindig csak igen kevés nagyragadozó képes megélni, s általában azok is nagy távolságot tartanak egymástól.) Statisztikailag tehát ezek a művészek semmilyen értelem
