Gajáry István: Esettanulmányok a főváros 18-20. századi történetéhez - Várostörténeti Tanulmányok 13. (Budapest, 2013)
Modem ipari-társadalmi konfliktusok hiánya, avagy miért nem fejlett a budai ipar a reformkorban
Mindez igazolja, hogy a gyámokok a gazdasági fejlesztés egy olyan módozatára tettek kísérletet, amely a meglévő társadalmi-gazdasági és technikai keretek között a termelés nagyságának növelését tűzte célul maga elé. Tették ezt olyan módon is, hogy alkalmazottaik egy jelentős része, sokszor akár kétharmada (!) - amint az a 18. század vége óta a konfekcióiparban már ismert tény - olyan bedolgozó volt, aki a termelési folyamatnak nyilvánvalóan csak egy töredékét végezte el. Ez arra utal, hogy a gyámokok egy része elsődlegesen a munka megszervezésével volt elfoglalva, beleértve a nyersanyag beszerzésétől az egyes részfeladatok elvégzésén át a kereskedőnek történő átadást is. Ugyanakkor sem a technikai fejlesztésre nem fektettek súlyt, sem arra, hogy a kereskedelembe valamilyen formában és mértékig beleszóljanak. Viszont a jelek szerint, a kereskedelem sem akart beleszólni az ipar ügyeibe, vagyis az ipari vállalkozásokban a kereskedelmi tőke jelenlétét nem lehet kimutatni. Mire alapoztak akkor ezek a gyárak, nagyobb üzemek? Ez a kérdés a ruházati iparnál tulajdonképpen másodlagos is, hiszen ennek termékeire mindig volt vevő. Ezek mellett volt egy enyvgyáros, de ez mint egyetlen vegyi alapanyaggal foglalkozó iparos, feltehetően megfelelő piachoz jutott a fővárosban. A Krisztinavárosban működött Müller Fülöp kocsigyára, ahol a különböző szakmák képviselői mintegy láncra fűzött szerkezetben termeltek, dolgoztak, egészen Müller visszavonulásáig, illetve veje, a pesti Kölber hasonló gyárának előtérbe kerüléséig, miután a budai gyár rövid idő alatt elsorvadt. Ezek után maradt három fontos bőrgyár, amelyekről viszont tudható, hogy termelésüket elsődlegesen hadiszállításokra, katonai megrendelésekre építették. Ez annál is fontosabb, mivel ezek az üzemek nem készterméket, hanem félkészárut, esetleg csak nyersanyagot állítottak elő további feldolgozásra, amit az állam mindig előbb tudott nagy mennyiségben felhasználni, mint a kis mesterek. Ez igen jó mutatója a korabeli iparos-mentalistásnak, ugyanis nyugaton ekkor a fő megrendeléseket már a kereskedők révén bonyolították, a kereskedelmi tőke pedig erősen érdekelt volt az ipari teljesítmények növelésében. Ugyanekkor Pest-Budán a fő megrendelő az állam, és ritka kivételként egy-egy iparos kísérli csak meg a kiugrást, több-kevesebb sikerrel, hosszú távon általában eredménytelenül. Ennek persze oka volt az is, hogy a kellő piaci feltételek kialakulását/kialakítását erősen akadályozták a jogi feltételek hiányosságai is. így például a betáblázások az 1723:107. törvénycikkely alapján kerültek bejegyzésre, az 1840. évi első magyar csődtörvény előtt az osztrák csődtörvényt alkalmazták, viszonylag kevés eredménnyel. Mindebből következik, hogy ezek az emberek elsődlegesen az államra számítottak megrendelőként, tehát az állam jelentette számukra a piacot, amennyiben ez egyáltalán piacnak tekinthető. 88
