Gajáry István: Esettanulmányok a főváros 18-20. századi történetéhez - Várostörténeti Tanulmányok 13. (Budapest, 2013)
A városi tanácsi hagyatéki irategyüttesek az 1848 előtti társadalomtörténetének kutatásaiban
(könyvek, kalendáriumok, imakönyvek stb.) vizsgálata. Kissé más formában, de szintén a kulturális igényesség jó mutatói lehetnek a festmények tematikai változásai: a szentképek mellett a tájképek, majd a portrék megjelenése, az ábrázolt személy kiléte, stb. A hagyatéki irategyüttes, illetve a benne lévő leltárak és tárgyjegyzékek bőséges tárházát jelentik az életmódra vonatkozó adatoknak, de ezek feltárásában eddig csak néprajzi (jellegű) kutatások értek el nagyobb eredményeket. A városokkal azonban keveset foglalkoznak, úgy látszik, lakosságuk heterogén összetétele már bonyolult, nehezen megközelíthető a néprajz eszköztárával. De nemcsak a bútorok, ruhák és egyéb külsőségek utalhatnak az életmódra. Ennek sokkal egyértelműbb, a gazdálkodás milyenségéről árulkodó, közvetett mutatók az aktív, valamint a passzív vagyonra vonatkozó leltárrészek, azaz a hitelügyletek és az egyéb adósságok. Ezek vizsgálatakor igen fontos lehet például a hitelezők és a hitelösszegek összehasonlítása, mert az özvegyek gyakran kamatozó hitelek folyósításából tartották fenn magukat, sokszor nem is rosszul. Ugyanakkor a hitelezők és hitelt felvevők szerteágazó kapcsolatrendszerének feltárása is jelentős feladat lehet, de feltérképezésük az érintett személyek nagy száma miatt a nagyobb településeken szinte már lehetetlen. Itt említjük meg azt az alig ismert tényt, hogy az 1840 előtti betáblázási hitelügyleteknél az intabuláció fedezetéül az adósnak nemcsak ingatlan-, de teljes ingóvagyona is szolgált. Az életvitel másik fontos része az ingatlanok szerzésére való törekvés. Ebben a kor és a város társadalmi és gazdasági viszonyaitól függően változó az ingatlan jellege. Elsőként a szántók, a legelők szomltak háttérbe, majd a szőlők, amelyek a 19. század közepére váltak fő jövedelemforrásból kiegészítő keresetet biztosítóvá. A leltározás gyakran a hagyatéki eljárás utolsó fázisát jelentette. E kötelezettséget mindenhol a helyi szabályozás mondta ki, tehát városonként változott, mikor és miért kellett elvégezni. így bár Pesten például általános kötelezettséget írtak elő, az iratok arról tanúskodnak, hogy a végrehajtást csak egy szűk körben tudjuk igazolni: a 18. század végi vizsgálatunk szerint az elhunytak nagyjából egytizede után maradt fenn hagyatéki leltár. Feltehetjük, hogy a helyi előírásoknak nem tudtak maradéktalanul eleget tenni, illetve érvényt szerezni. Azt, hogy mikor és miért nem leltároztak, még nem sikerült meghatároznunk. Ugyanis gyakran találunk olyan iratokat, amelyek korábban készült leltárakat tartalmaznak, de felvételük idején a tanács nem archiválta őket. így tehát kutatásainkban nem elégedhetünk meg a leírt adatok elemzésével, mivel az értékelés, a társadalmi következtetések egzakt levonásához nélkülözhetetlen a birtokos (örökhagyó és örökös) rétegek rekonstmkciója is. Az előbb hivatkozott vizsgálat eredményei idővel változhatnak ugyan mind számszerűségben, mind tendenciákban, annyi 70
