Gajáry István: Esettanulmányok a főváros 18-20. századi történetéhez - Várostörténeti Tanulmányok 13. (Budapest, 2013)
A városi tanácsi hagyatéki irategyüttesek az 1848 előtti társadalomtörténetének kutatásaiban
azonban biztosra vehető, hogy a tanácsoknál őrzött hagyatéki ügyek túlnyomó részben a kiskorú örökösök vagyonának, örökségének jogbiztosítása érdekében kerültek a levéltárba. Ha már a leltárak társadalmi hátterét vizsgáljuk, kitérőként említést kell tennünk egy gazdasági kérdésről is, amely bármilyen szempontú vizsgálat eredményeit segítheti, de ugyanakkor meg is kérdőjelezheti azok pontosságát: ez az értékmegjelölés. Az 1753. évi konvenció előtt ugyanis - szinte az egész ország gazdasági és kereskedelmi helyzetéről is pontos képet nyújtva - bármely, az akkori Európában és főként német nyelvterületen vert pénz felbukkanhat a forrásokban. Ennek esélye ugyan az ezt követő időszakokban is megmaradt, de a birodalomban és azon kívül vert pénzek előfordulása fokozatosan csökkent, és a 18. század végére csaknem teljesen eltűnt. A konvenció után a legfontosabb használatban lévő pénzzé a 60 krajcár váltópénzű, ún. konvenciós értékű (CM) forint, majd az 1811. évi devalváció után az ún. bécsi (WW) forint vált. Ez utóbbi is 60 kr-ral volt egyenlő, ám a kétféle forint között hatalmas volt az értékkülönbség, ugyanis a konvenciós eredetileg kereken ötszöröse, majd kisebb értékingadozás után, 1818- tól két és félszerese volt a bécsi értékűnek. Ezek és az egyéb pénzek egymás közötti átváltása a korabeli kereskedői stb. kézikönyvek segítségével egyszerűnek látszó dolog; de az utóbbiak csak viszonylagos segítséget nyújthatnak. Az egyes pénzfajták bizonytalan, vagy éppen kimutathatóan csökkenő nemesfém tartalmuk miatt nem azzal az értékkel bírtak, amelyet rájuk véstek, azaz az elvi és a tényleges forgalmi érték sokszor igen jelentősen eltérhetett egymástól. A vagyonösszeírásokra vonatkozó szabályok fentiekben vázolt részleges betartása sem volt teljes körű és pontos. Az összeírt vagyon- és birtoktárgyak mindig tartalmazták az örökösök közötti osztályban beszámított tételeket, de igen gyakran kimaradtak azok, amelyeket bármelyikük számára az örökhagyó természetben hagyományozott. A vagyon tételes részletezése vagy sommás összefoglalása többnyire a leltározást végző hivatalokon múlt, így az is, hogy az ilyen tárgyakat felveszik-e a leltárba vagy csak egy külön jegyzékbe foglalják azokat, amely egyúttal átvételi elismervényként is szolgált. Többnyire a leltár végére került a vagyonmaradék felosztására vonatkozó számítások sora, de előfordult az is, hogy külön osztálylevelet is készítettek, miután a felosztás kizárólagosan összegszerű volt, és így a családra maradt volna az örökölt tárgyak elosztása. A tanácsnok szerepe tehát a vagyon felmérésével, a kiskorúak örökrészének biztosításával véget ért. Az eddigiekben sok szó esett a hagyatéki eljárás során keletkezett iratokról és mellékleteikről, egyetlen forrásra azonban csak utalások történtek, pedig fontossága legalább annyira kihangsúlyozandó, mint a leltáré: ez a végrendelet. A 71
