Gajáry István: Esettanulmányok a főváros 18-20. századi történetéhez - Várostörténeti Tanulmányok 13. (Budapest, 2013)

A budai gyáripar a reformkorban. Gyárnokok a város társadalmában

Azt tehát nem állíthatjuk, hogy vállalkozóink szegények lettek volna. Nemcsak szerszámban, de egyéb vagyonban is jelentős tőkével rendelkeztek: Müller négy háza és három egyéb ingatlana 190 000, míg Fischerék négy háza és két szőlője 108 000 váltóforint értékben szerepelt, és az utóbbiaknál a három ingatlant nem is értékelték fel. A teljes aktív vagyon pedig Müllemél 278 000, Fischeréknél 346 000 váltóforintot tett ki, és addig, amíg Müller vagyonában 15, Fischemél 7,5% aktiva volt, a passzív terhelés előbbinél 9, az utóbbinál 42%.

Az így kimutatható, viszonylag alacsony mértékű pénzmozgás általánosságára utalnak gyámokaink betáblázásai is. Megvizsgálva az 1832 és 1839 között terhűkre történt, és az 1838-1839-ben általuk kért intabulációkat (4. táblázat), a tapasztalat igen meglepő volt: mindössze kilenc névre történt teherbejegyzés, és ezek túlnyomó része is csak egy-két személyt érintett. Az 56 betáblázási esetből 26 Mandl János enyvgyárost, 10 Krellwitz Vilmos kesztyű-, 8 Kohner bőrgyámokot terhelte. A betáblázások összértéke nem érte el a 150 000 váltóforintot. A vizsgált személyek a másik oldalon még rosszabb eredménnyel szerepeltek: mindössze Fischer Jakab tábláztatott be három követelést - ebből kettőt Kohner ellen -, mindösszesen 5654 váltóforint értékben.13

Ugyanakkor, ha megvizsgáljuk a kitáblázási adatokat is, nem feledkezhetünk meg a követelések behajtásának nehézségeiről sem. 20 esetben, közel 67 000 váltóforint sorsáról nincs adat, a betáblázási könyvben a bejegyzés „nyitva” maradt. Ebben lehet, hogy az 1840:21. törvénycikkely 3 éves bejegyzést megerősítő hatálya is közrejátszott, de nem valószínű, hogy meghatározó szerepe lett volna. Fischer felesége leltárában megtalálhatók az 1833 óta fennálló követelések - igaz, kissé más összegekkel, mint a könyvben -, és Krellwitz még 1849-ben és 1854-ben is kitábláztatta az őt terhelő hiteleket. Ugyan 1840-ben a betáblázásról, a váltóról stb. életbe léptetett törvénycikkelyek sok szempontból változást hoztak, de a „pénzügyi mentalitáson” ezek sem tudtak változtatni. A tőkehiány feudális jog is, amely Almássy Pál királyi biztos megjegyzése szerint szabad kezet enged a nem fizető adósoknak, mivel a magyar bíróságok nem Ítélték meg a váltón alapuló követelést.14

Korszakunk azonban vízválasztónak tekinthető a tőkés fejlődés szempontjából. Teljes mértékig érvényesült még - bár egyre gyengébbnek bizonyulva - az a feudális jogrend, amelynek előírásai szerint alakultak a gyárak, számos esetben

13 Tisztában vagyunk vele, hogy a betáblázások csak a hosszútávra nyújtott hiteleket tartalmazzák, és a rövidlejáratú, váltókon alapuló, többnyire az előbbinek sokszorosát kitevő hitelforgalmat nem, de a jelenleg elérhető forrásanyag az utóbbiak követésére nem nyújt lehetőséget.

14 Naoy-Bónis 1973. 128. p.

53