Gajáry István: Esettanulmányok a főváros 18-20. századi történetéhez - Várostörténeti Tanulmányok 13. (Budapest, 2013)
Ünnep és „ünneplés”. Egy színházi bemutató a dualizmus hajnalán
Lerma gróffelszólítására tágra nyitják a székesegyház kapuit, ünnepélyesen bevonul a király és kísérete. A király kijelenti: trónra lépésekor esküt tett az igaz hit védelmére, ellenségei könyörtelen elpusztítására. „A legnagyobb ruha-dísz ajánlatik, ezen álláshoz tartván magát mindenki, mely Párizsban nagy hatást idézett elő. ” /R. 32. föl. v./ Váratlanul Don Carlos infáns jelenik meg, idegeneket, egy flandriai követséget vezetve a király elé. A flandriai követség a nép nyomorát, keserűségét említve irgalmat és kegyelmet kér a zsarnoktól halálra ítélt hittestvéreinek és népének. „Fölség” A flandriak Halálos ágya kész, ...a perez elérkezett. Sír a nép, reményt ki ad! Lábaidnál eseng, emelje föl kezed, Hogyha meglágyuland e szív Istenünk előtt, mely most ostoroz oly rémítőn, Mentsd föl drága hazánkat Oh király, hatalmas úr mentsd föl szegény hazánkat Mit romba dönt, romba e rémidő!”[Ü. 82-83. p.; S. 30. f/ Az udvar népe szánalommal hallgatja kívánságukat, de a király hajthatatlan marad a katolikus hit védelmében. ” Egyedül a király és a szerzetesek szólama nem simul a követek énekéhez, a királynő, Rodrigo és az udvar szánalmat kérő szólamaihoz, és marad keményen, elszántan hajthatatlan, tehát uralkodó. Nem mellékes körülmény az sem, hogy e képben az egyébként világtalan Főinkvizítor a szövegkönyv szerint nem jelenik meg a színen. „Az ensemble után a flamandiak, a nép és az urak letérdelnek. Fiilöp Erzsébethez fordulva indulni készül, Carlos útját állja, »fölség itt az idő« /B. 44. föl. v.J kéri apjától, nevezze ki Flandria kormányzójává. Az uralkodó - természetesen, gyűlölt fiában az ellenséget látva - megtagadja a kérést, mire Carlos indulatosan kardot ránt apjára. Fülöp felszólítására az udvar népe közül senki nem meri lefegyverezni, végül a hű barát, Posa márki (Rodrigo) veszi el az infáns kardját. Tettéért a király hercegi rangra emeli, az udvar népe a királyt követve „ emelkedett ” hangulatban vonul az ünnepségre. A máglyák fellobbannak az eretnekek alatt, s egy égi hang tudatja: haláluk nem volt hiábavaló, „Az égbe szálltok majd, Ti szenvedők, ti árvák, És az égben az édes béke vár reátok.” 168
