Gajáry István: Esettanulmányok a főváros 18-20. századi történetéhez - Várostörténeti Tanulmányok 13. (Budapest, 2013)
Ünnep és „ünneplés”. Egy színházi bemutató a dualizmus hajnalán
a nép szenvedéséről, az elnyomásról. ”4 Ugyanez a kísérő alakzat bukkan fel az autodafé-jelenetben, Fülöp egyik gőgös megszólalásának aláfestéseként is.5 A mű kritikai fogadtatása általában elutasító volt. Langer Viktor a Pesti Naplóban így fogalmazott: „A múlt előadás után személyesen meggyőződve, hogy Verdi az újabb dalműve minő álláspontot foglal el az újabb dalművek sorában, valóban csodálkoznunk kell a Verdi pártbeliek nagy lamentatioja fölött. Igaz, hogy a mester letért az eddigi ösvényről, le [valószínűleg nyomdahiba, helyesen: de] nem hogy egy más útra térjen, mely az ellen táborába vezet, hanem hogy csak hogy egy czéljához hamarabb vezető úton haladjon. A másik pártnak öröme is korai volt, mert az egész világ s legelőször is Verdi neveti ki őket, hogy a jövő zene híve lett. A mi meggyőződésünk szerint Verdi legújabb műve, pár szép számot kivéve, nem áll magasabb niveaun, mint előbbi művei. Nem tagadható, hogy a hangszerelés néhol szokatlan, olykor Halévyre, Meyerbeerre és Counodra emlékeztet, általában azonban mindenütt Verdi felületes hangszerelési modorával találkozunk. Verdin kívül ki is volna képes egy ájtatos, imádkozó pappal gallopádot énekeltetni? Midőn a második felvonásbeli szerelmi kettősben, a szép, gyöngéd dallam mellett, a klarinét idomtalan, tört összhangzatokból férczelt kíséretét halljuk, önkéntelenül Verdi neve jut eszünkbe; annyira eltulajdonította a fesztelen pongyolaságot, hogy bármit törekszik is, tőle megválni nem fog, nem tud. ”6 A legrészletesebb ismertetést a fordító, Ábrányi Koméi adta, de ő sem tudott sokkal pozitívabban szólalni a műről: „S minél inkább közeledünk az opera vége felé, annál inkább érezzük Verdi kimerültségét. Olyan lesz, mint a vízbehaló, mindenfelé kapkod, hogy magát föntartsa, de bizony mégis elmerül. Többé nem akadunk kiváló fénypontokra. Az egész negyedik és ötödik felvonás zenéje csak kérődzése az előbbieknek. Hasonlít az olyanhoz, ki minden pénzét elköltvén, ide- oda keresgél a zsebeiben. Talál is egy-egy fillért, de bíz azzal nem sokra megy. ”7 8 Sőt ezt még fokozni is tudta: „ Ha egy zeneköltő erőltetve kivetkezik önmagából, s meg akarja tagadni az egész élete hitét, az minduntalan oly dolgokat fog beszélni, melyek nem az ő, de mások meggyőződését fejezik ki. ”s 4 Várnai 1969. 305. p 5 Uo. 6 Langer 1868. 7 Ábrányi 1868. 255. p. 8 Ábrányi 1868. 254. p. Ábrányi cikkének e részét idézi Várnai 1975. 52. p. 166
