Gajáry István: Esettanulmányok a főváros 18-20. századi történetéhez - Várostörténeti Tanulmányok 13. (Budapest, 2013)

Óbuda keresztény népessége és társadalma a 18. század végén, 1786–1789. Esettanulmány

változtat igazán, hogy igen tág volt az adómentesek köre: a nemesek, papok, tanítók, gazdatisztek, községi alkalmazottak és tisztségviselők, cselédek, béresek, pásztorok, iparos legények és inasok, vagyontalanok. így például a 133. számú ház a dikális összeírásban községi épületként szerepel, és a népmozgalmi nyilvántartásból kiderül, hogy itt lakott a jegyző, 1787 augusztusában pedig egy szolga és egy szakácsnő költözött az uradalmi fiskálishoz. Mindez annál is inkább fontos, mert e széles körről, mozgásukról - ha csak töredékesen is - részleges információt ad a „connotatio” azzal, hogy a vezetése alatt eltelt mintegy 14 hónap alatt a városba érkezett 178 cseléd és 95 inas, ugyanakkor eltávozott 73 cseléd és 55 inas. A népességszám meghatározása így tehát meglehetősen nehézkes. Az adókönyvben szereplő 674 - a József-kori összeírásban 685 - épületből 24 volt középület, és 16 volt kijelölve kizárólag zsidók számára lakásul. A zsidóság többi része keresztényeknél lakott albérletben.9 Az 1756. és az 1761. évi „canonica visitatio” 2807, ebből 2802 keresztény lelket talált. Bár Faragó Tamás az Eversley-féle becslési módszert Magyarországon a 19. század utolsó harmadáig alkalmazhatónak tartja, ez Óbudán e korban igen ellentmondásos eredményre vezetett.10 A módszer rövid távon, az utolsó betelepítés idejére „tökéletesen” működik: az 1741 körüli népesség 2400, a 10 évvel későbbi 2800 főre tehető, amely 400 főnyi népességnövekedésben benne van az „őslakosság” természetes szaporulata is.

Az utolsó betelepítés utáni években valószínűleg csekély mértékben nőtt a természetes népszaporulat. 1756 és az 1760-as évek néhány kiemelkedő éve kivételével a Zichy-uradalom utolsó évei alatt az arányszám el sem érte a korábbi évekét, sőt 2-3 éves ciklusokban népességfogyás következett be: 1747-ben 52-vel, 1757 és 1759 között összesen 134-gyel volt több a halotti anyakönyvi bejegyzés, mint a keresztelési. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni a néhány órát megélt, de nem anyakönyvezett gyermeket sem, akiknek számával növelni kell a születések számát is. A mintaként találomra kiválasztott években azt tapasztaltuk, hogy ezek száma átlagosan 4-5 volt, és csak a halotti anyakönyvben tüntették fel őket. Amennyiben átlagosan ennyi ilyen halálesettel számolunk, a

9 Gál 1992. A zsidóság élet- és lakáskörülményeire jellemző az az 1796-ból származó templomi hirdetmény, amely ismételten kimondta, hogy ahol egyetlen lakószobában két család lakik, lakrészeiket deszkafallal kell elválasztani. Az ez ellen vétőket megbüntetik, az egyiknek ki kell költöznie, továbbá mindkét fél „ ... szégyenben és gyalázatban marad, a közerkölcs megsértése miatt. " ZsM Ózskir. XI. 4.

10 Esetünkben nem beszélhetünk „átlagostól eltérő évekről”, hiszen a vizsgált korszak jelentősebb részét a stagnáló, illetve csökkenő népesség jellemezte, és csak a korai időszakban, az első évtizedben volt a növekedés meghatározó folyamat.

148