Gajáry István: Esettanulmányok a főváros 18-20. századi történetéhez - Várostörténeti Tanulmányok 13. (Budapest, 2013)
Buda város levéltára, 1686–1848. Félúton egy levéltári kalauz felé
tetek végén található névmutatók, valamint a bejegyzések szövegében található utalások segítségével így egészen a szabadságharc időszakáig egy-egy ingatlan telektörténete gyakran könnyen és gyorsan megkereshető, kikutatható. Ennek az anyagnak talán még fontosabb szerepe az, hogy nemcsak az átírásokat, hanem a határkiigazításokat, újrafelméréseket stb. is rögzítették, gyakran külön kötetekbe, az ún. telekfelmérési könyvekbe is átmásolt helyszínrajz melléklésével. így e kötetek a birtoktörténet alakulása, változása szempontjából nélkülözhetetlen egyedi források: például az adókönyvekkel kiegészítve, közvetett módon gyakran dokumentálnak olyan átépítéseket, bővítéseket, amelyekre vonatkozóan az eredeti dokumentumok megsemmisültek, vagy elvesztek. Ugyanakkor többszempontú kimutatások készültek a kültelki ingatlanokról, mégpedig a beszedett és a Kamarási Hivatalnak továbbított hegyvám (szőlőkilenced), bor- és terménytized - melynek kimutatásai 1786-tól maradtak fenn -, csőszpénz, telekátírási stb. díjak összegéről. Építészet- és gazdaságtörténeti szempontból jelentős értéket képviselnek még az 1776 után fennmaradt telekbecslési jegyzőkönyvek, amelyekben adás-vételi vagy hagyatéki eljárás során készített értékbecsléseket rögzítették, a házak rövid leírásával, megjelölésével. A telekhivatal okvetlenül kiemelendő feladata volt a jelzáloghitelek (betáb- lázások) nyilvántartása. Az 1709-től „Hypotec Buch”, később „Grund-, In- und Extabulationsbuch” néven fennmaradt könyvekben bemutatásuk időrendjében rögzítették a hitellevelek adatait, kezdetben az egész hitellevél bemásolásával, majd a visszafizetés után törlésüket is. E forrás kezelésekor fontos tudnunk, hogy 1840 előtt a törvények értelmében a betáblázások nem meghatározott ingatlanra történtek, hanem az adós teljes vagyonát illetően végrehajthatóak voltak a követelések. Ezeket azonban csak igen ritkán és nehezen lehetett behajtani, mert az ezt lehetővé tevő hazai jogszabályok nem léteztek, és ezért például a kereskedők, iparosok és birtokosok jelentős része az üzlet létrejöttekor a vitás esetekre eleve kikötötte valamelyik alsó-ausztriai bíróság illetékességét. Az 1840:21., a betáblá- zásokról szóló törvénycikkelyt sem hajtották végre maradéktalanul az országban, és e kérdést érvényesen kötelező jelleggel csak az 1855. évi pátensek rendezték. A városi telekhivatal iratanyaga túlnyomó részben csak az 1840 és 1848 közötti időszakig teszi lehetővé az ingatlanok történetének kutatását. A szabadságharc leverése után bevezetett osztrák igazgatási és törvénykezési rendszer a telekkönyvezés jogát a budai országos törvényszék kezébe adta, amelynek működéséből azonban csak a be- és kitáblázási iratok, illetve nyilvántartókönyvek maradtak fenn. A helybeli különös viszonyokra utal, hogy az 1855-ben felfektetni rendelt telek- és betáblázási könyveket a belterületre vonatkozóan elkészítették, a későbbiek során azonban már nem vezették azokat. Az 1850-es évek végétől 118
