Kövér György: A Pesti City öröksége. Banktörténeti tanulmányok - Várostörténeti tanulmányok 12. (Budapest, 2012)
Bankház-és bankárbiográfiák - Rothschild – Sina – Wodianer. Bécsi bankárok az ún. magyar konzorciumban
ROTHSCHILD - SINA - WODIANER BÉCSI BANKÁROK AZ ÚN. MAGYAR KONZORCIUMBAN Van-e a tőkének nacionáléja? Erre a kérdésre keresve a választ, első megközelítésben, általánosságban úgy találjuk, hogy a hitelező országok tőkéinek minden bizonnyal van: ebben az értelemben hallunk ugyanis a tőkeexportőrök esetében brit, francia, német stb. tőkekivitelről. Az adós országoknál már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Némi iróniával azt mondhatnánk, hogy a tőkeimportőrök között inkább a tőkehiánynak (a tőketartozásnak) van nemzeti konnotációja. Maradva a 19. századi történelmi példatárnál, ebben a jelentésben hallhatunk orosz, magyar, szerb vagy éppen görög adósságról. Ha azonban a tőkeáramlás formáit közelebbről megvizsgáljuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy a nagyobb befektetések piacán (államkölcsönüzlet, infrastrukturális beruházások, kereskedelmi és ipari vállalkozások stb.) a hitelnyújtást nemzetközi konzorciumok bonyolítják le, amelyek különböző nemzetközi tőkepiaci centrumokat fognak át. A hiteltartozások esetében csak az államilag felvett kölcsönök (államadósság, állami kézben levő közlekedési és iparvállalatok) öltenek „nemzetállami” alakot, a privát (és a direkt) hitelek közvetlen összeköttetést létesítenek a nemzetközi aktorok és a honi vállakozók között, s ebben az összefüggésben a nemzet csak egyfajta gazdasági-kulturális környezet gyanánt, közvetítő közegként játszik szerepet. A 19. század egészében, a napóleoni háborúktól az első világháborúig terjedő időszakban a Habsburg Birodalomban és az Osztrák-Magyar Monarchiában Bécs töltött be számottevő nemzetközi tőkeközponti szerepet, s bár a Monarchiában a század második felében sorra nyíltak az egyes országok (tartományok) tőzsdéi az értékpapírpiacok decentralizációja jegyében, ezek jelentősége az értéküzletben nemzetközi léptékkel mérve csekély maradt. Ebben az összefüggésben, ha a 19. század második felében már nem is Metternich kertje végében, a Rennwegnél kezdődött a Balkán, európai tőkepiaci értelemben még mindig Bécs volt a legkeletebbre eső lerakat (jóllehet a prágai, pesti stb. „tőzsdefiiiálék” nélkül felhajtóereje valószínűleg jóval jelentéktelenebb lett volna).1 Aligha véletlen tehát, hogy azoknak a bankároknak, akik a peremvidékeken a nemzetközi értékpapírforgalomba kívántak bekapcsolódni, szükségképpen Bécsbe kellett gravitálniuk. A címben jelzett három családi cég (amelynek kulcsszerep jutott a kiegye1 BALTZAREK, 1980. 11-63.
