Kubinyi András: Tanulmányok Budapest középkori történetéről I. - Várostörténeti tanulmányok 11/1. (Budapest, 2009)
A királyi székhely és a főváros - A budai vár udvarbírói hivatala (1458–1541). Kísérlet az országos és a királyi jövedelmek szétválasztására
A budai vár udvarbírói hivatala (1458-1541) 263 dául már a 15. századtól kezdve pereskedtek egymással a visegrádi várhoz tartozó Maros mezőváros és a dömösi vár tartozéka, Szob falu erdő- és kaszálóhasználat ügyében. Végül úgy látszik, hogy az ügy a királyi személyes jelenlét bírósága elé került, amely elintézésével Henczelfíy István királyi jogügy igazgatót bízta meg. Henczelfíy kiszállt Visegrádra, és ott a következő bírótársak bevonásával hozta meg ítéletét: (Budai) Farkas budavári aludvarbíró, Was Ferenc visegrádi udvarbíró, János deák dömösi várnagy, valamint a visegrádi városi tanács. Tehát az ítélethozatalban részt vett a két érintett uradalom vezetője, és felettesük, a budai udvarbíró helyettese. Az általuk hozott ítéletet Henczelfíy fassiójára 1507. január 18-án foglalta a személynöki bíróság a király nevében kiadott ítéletlevélbe.173 Összefoglalás Az udvarbíróságot eredetileg a Budára költöző Mátyás király talán csak azért hozta létre, hogy itteni udvartartásának szükségleteit igazgassa, azonban fokozatosan a királyi uradalmak fő jószágkormányzójává nőtte ki magát. Már az 1470-es évek elején annak tekinthették, ahogy ezt Bosznia példája igazolja. Újlaki Miklós ugyanis, amikor 1472-ben Bosznia királya lett, új országa pénzügyeinek igazgatásával a jajcai várnak, székhelyének udvarbíráját bízta meg. Újlaki első jajcai provizora, Török Ambrus, előtte Mátyás király budavári udvarbírája volt, aki nyilván a budai mintára szervezte meg a boszniai királyi birtokok igazgatását.174 Különös jelentőségre tett szert a budai provizoratus a Corvin János örökösödésének biztosításáért folytatott küzdelmekben,175 és ezt a jelentőségét tartotta a Jagelló-korban is. Amíg ezt a tisztet köznemesek és nem-nemesek töltötték be, a mindenkori uralkodó megbízható eszköze volt a központosításért folytatott küzdelmekben. Akár a királyi tanácsban kellett a bárókkal szemben állást foglalni, akár a rakoncátlankodó feudális urakat, vagy elégedetlen jobbágyokat fegyveres erővel engedelmességre szorítani, akár kisebb kifizetéseket a kincstár megkerülésével teljesíteni, az uralkodó mindig számíthatott az udvarbíróra. Hatásköre csak részben, pénzügyi vonatkozásban hasonlított a nyugati királyi házi kincstárakhoz, míg birtokigazgatási és karhatalmi funkciója (melyet a budai várnaggyal együtt töltött be) a lengyel fejlődéssel volt rokon. Az udvarbíróság létrehozásával az uralkodó a királyi jövedelmek egy részét kivonta a kincstár felügyelete és kezelése alól, azért, hogy ezzel bizonyos feladatok (konyha, udvartartás, épületek) ellátását biztosítsa, mivel azonban erre az uradalmak bevételei nem voltak elegendők, a hiányt a kincstár pótolta. A provizoratus, a király magánkincstára, ezek szerint az állami jellegű jövedelmekből is részesült. Ennek ellenére még a rendek is elismerték királyi magánkincstári jellegét 1518-19-ben azáltal, hogy - bár számadásra kötelezték a tanács előtt — nem rendeltek ellenőrt az udvarbíró mellé. Kétségtelenül nagy jelentősége volt tehát a provizoratus önállóságának a királyi hatalom szempontjából, azonban csak addig, amíg a provizor megbízható személy volt. Amint egy bárói csoport a saját tagját ültette be az udvarbíróságba, a külön birtokigazgatási szervezet fenntartása értelmetlenné vált. Ez történt az 1520-as években Bornemissza kinevezésével. Nem véletlen, hogy Császár Mihály, a királyi hatalom erősítésének ez 173 MÓL Ft. Észt kpt. m. It, Lad 33. fasc 1. nr. 3. [MOL DF 236796 ] 174 Ld. a Függelékben. 175 CsÁNKl 1884. 31-32. p.