Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
A város és népessége
zasodási esélyei sokkal rosszabbak, mint a németeké, ami minden bizonnyal a frissen bevándoroltak magasabb arányára vezethető vissza. Az újonnan érkezők ugyanis gyakorta szűkösebb körülmények között éltek, kevesebb társadalmi kapcsolattal rendelkeztek, csoportjuk kor és nem szerinti arányai sem voltak minden esetben kiegyensúlyozottak, így családalapítási törekvéseik - akár belső, akár kifelé irányuló kapcsolatokra törekedtek - nem minden esetben jártak sikerrel. A népmozgalmi adatok emikai megoszlását sajnos nem tudjuk figyelemmel kísérni. Az anyakönyvezést az egyes egyházak külön-külön végezték, és e kérdésre nem voltak tekintettel, holott a felekezeti és emokulturális csoportba tartozás lényegében csak a református magyarok és a zsidók esetében vágott egybe. A római katolikusok adataiban keverednek a németek, a magyarok és a szlovákok, míg az evangélikusokéban a németek és a szlovákok, így a születések és halálozások emikai jellemzői időszakunkra vonatkozóan nem deríthetők ki. Egyedül a vándorlásokban lehet közvetett adataink révén körvonalazni az etaokulturális arányokat. A születésihely-statisztikák alapján arra következtemetünk, hogy az 1870 előtt bevándoroltak körülbelül 20-25 százaléka szlovák, negyedrésze pedig német lehetett (utóbbiak kétharmada valószínűleg ausztriai, illetve németországi eredetű). A messziről érkező német anyanyelvű vándorlók túlnyomó többsége munkaképes korú férfi. A szlovák bevándorlók kor, nem és családi állapot szerinti szerkezete bonyolultabb: a fiatal, nem házas korcsoportokban mind a két nem vándorol, majd házasságkötés után a nők otthon maradnak, csak a férfiak mennek munka után. A nagyobb gyermekkel rendelkező családok esetében gyakoribb a teljes család bevándorlása, és mobilabbak az egyedül maradt özvegyek is. A magyarok között mind a családos vándorlás, mind az özvegyek városba telepedése ritkábbnak tűnik.48 (Ezek az adatok egyúttal arra utalnak, hogy a szlovákok fővárosba irányuló vándormozgalma korántsem bizonyosan jelentett mindig végleges budapesti letelepülést - de ez a kérdés még további vizsgálatra szorul.) Az egyes emikai csoportok kor és nem szerinti szerkezetének torzulásai kapcsán már többször említettük az asszimilációt. Itt az idő, hogy ezzel részletesebben foglalkozzunk. Karády Viktor fél tucat tényezőt sorol fel, melyek az asszimiláció - a nyelvi, kulturális, identitásbeli váltás, illetőleg azonosulás egy eredetileg más befogadó társadalommal - végbemenetelére hatottak. Ezek közül több is jellemző Budapestre: az egymással intenzív kapcsolatban álló egyénekből összetevődő dinamikus városi társadalom, a nem magyar etnikumhoz tartozók szórt megtelepedése, az eredetileg is soknyelvű közegben élő lakosság nyelvhez való felszabadult viszonya, végül a fővárosi népesség nagy többségének bevándorló eredete. Ez utóbbi azt jelentette, hogy „...inkább a fiatalok, a munkaképes férfiak s általában a társadalmi-szellemi mobilitásra (legalább szakmai szinten) beállított népesség került többségbe [...], tehát az, amelyik vagy már eleve többnyelvű volt, vagy fel volt készülve a nyelvváltás lehetőségére..."49 A helyzet annyiból volt sajátos, hogy nem a 18. század végén szinte egységesen német nyelvű pest-budai őslakosság olvasztotta magába a magyar és szlovák jövevényeket, hanem a magyar anyanyelvű bevándorlók magyarosították el a helyi német polgárokat és az újonnan érkezett szlovákokat. Ebben több tényező is szerepet játszott: a fővárosban lakó, vagy ott sokat tartózkodó Pest megyei és országos elit, az 1840-es évek óta lépésenként hivatalosan is elmagyarosodó állami közhivatalok és az őket kiszolgáló hivatalnoksereg, az ugyancsak viszonylag nagy számú, többségében magyar nyelvű egyetemi népesség, valamint Pest rohamosan növekvő or-48 Uo. 107. p. 49 KARÁDY 1997. 175. p.
