Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
A város és népessége
még az iparosok és kereskedők háztartásainak körülbelül felében találkozunk a mester és segédereje patriarchális együttélésének jelenségével.15 Az 1870-es évek háztartásainak másik speciális csoportját alkotják az albérlők. Megjelenésük tipikusan nagyvárosi jelenség. Jól mutatja ezt, hogy Magyarország többi városában minimális az arányuk, a falvakban pedig gyakorlatilag a 20. század közepéig nem fordulnak elő. Az albérlet elterjedése elsősorban arra vezethető vissza, hogy a gazdasági fellendülések idején megszaporodó bevándorlók részben a lakáshiány, részben gyenge fizetőképességük miatt nem tudtak számottevő mértékben saját otthont bérelni vagy építeni. A csoportnak tulajdonképpen két alapkategóriája volt: az önálló helyiséget birtokló, szorosabban vett albérlő, illetve a csak éjjeli menedéket, fekhelyet fizető ágybérlő. Bár mindkét kategória többsége az újonnan keletkezett kereskedelmi, ipari és közlekedési vállalkozások munkása, segédje, alkalmazottja lehetett, időszakunkban az albérlők egy része még valószínűleg a hagyományos napszámosmunkát végző zsellérek, szőlőkapások soraiból került ki, különösen Kőbányán és a budai kerületekben. (Mindkét helyen jelentős mértékű szőlőtermesztés folyt egészen az 1880-as években a szőlőket kipusztító filoxéravészig.) Adataink azt mutatják, hogy az al- és ágybérlők száma időszakunkban csöppet sem jelentéktelen, 1880 körül a háztartások kereken harmadát teszi ki, ebből következően a háztartások kereken negyedrésze al- és ágybérlőt tart. E számok azonban akkor válnak igazán beszédessé, ha megpróbálunk mögéjük tekinteni. A néhány évvel későbbi adatok szerint - amelyeket ez esetben alighanem nyugodtan visszavetíthetünk - az albérlőt tartók döntő többsége a szegény rétegek közül kerül ki. Ismeretes viszont, hogy utóbbiak 80-90 százalékban egyszobás lakásokban laknak. Az al- és ágybérlők tehát vagy a konyhát foglalják el, vagy a szobát osztják meg a főbérlővel (esetleg a „főbérlő" költözik ki a konyhába). Ily módon az albérlőtartás nem egy esetben a mai szemmel nézve elképesztően zsúfolt lakviszonyokat (és valószínűleg igen sajátos, a korszak polgári ideáljától messze eső életmódot) teremt. Ugyancsak elsősorban a szegényebb rétegek körében találkozunk azokkal a tömegszállás felé átmenetet képező lakásokkal, illetve albérlőtartó „vállalkozásokkal", ahol 3-5 vagy még több al-, illetve ágybérlő él együtt egy lakásban.16 Mindez együtt érthetővé teszi, hogy a csökkenő gyermekszám ellenére miért esik átlagosan mégis közel négy fő egy lakószobára Óbudán és Pest külső kerületeiben (vö. a 4. táblázattal). A népesség nemek szerinti összetételét tekintve (5. táblázat) a főváros lakosságát a megfigyelhető kezdetektől - a 18. század végétől - fogva mindig a nők magasabb aránya jellemezte. Az irodalom általában ezt az ideiglenesen a városban tartózkodó (és folyamatosan cserélődő) női cselédség nagy számával magyarázza. Az egyes városrészeket nézve azonban a helyzet bonyolultabbnak látszik. Az 1880. évi népszámlálás szerint a nőtöbblet Kőbánya kivételével egész Budapestre érvényes (a Várban, valamint a pesti Bel- és Lipótvárosban kiugróan magas), viszont 1870-ben ettől eltérő a kép: Óbudán és a Bel-, illetve Lipótváros kivételével Pest összes többi kerületében (és ily módon magában az egész fővárosban) számottevő férfitöbbletet találunk. A magyarázatot alighanem elsősorban a vándormozgalmakban lelhetjük meg. Az 1850-1860-as években - talán összefüggésben a felgyorsult építkezésekkel - a felsorolt 1880. évi elit városrészek kivételével a bevándorlók jóval nagyobb része volt férfi, mint a későbbi időszakokban. Egyébként Kőbányán és a külterületeken - ahol gyakorlatilag a városi típusú (nő)cselédtartás 15 KŐRÖSY 1881.1. 148-149. p. 16 FARAGÓ 1991.29-63. p.
