Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
Kézművesek Pest-Budán és környékén
Teljes önellátásról azonban természetesen nem beszélhetünk. Ezt nemcsak a mészárosok, molnárok, kovácsok, takácsok és lábbelikészítők előfordulása cáfolja, hanem elszórt írásos adatokból, néprajzi megfigyelésekből is arra következtethetünk, hogy a fában gazdag, földművelési lehetőségeiben viszont mostoha - többnyire szlovák lakosságú - hegyi falvak kiterjedt távolsági kereskedelmet folytattak házi készítésű termékeikkel. Ez lehet a magyarázata annak is, hogy a terűi etünkön található három falu - amely szintén a hegyek közé, a Pilis oldalába települt - lakosai több ízben feltűnnek a forrásokban (ahogy a határperekkel kapcsolatos kihallgatásokban erre vonatkozólag számtalan utalást találunk), mint mész- és szénégetők, abroncs-, szőlőkaró- és fatányérkészítők. Megélhetésüket lakhelyük, a hegyvidék földművelés számára mostoha adottságai közepette csak háziipari kiegészítő tevékenység segítségével tudták biztosítani. A felsorolt különbségek mellett természetesen vannak olyanok, melyek nem a munkamegosztás szintjéből, hanem a mentalitás, a szokások, a fogyasztási kultúra eltéréseiből is magyarázhatók. A sörfőzésre már utaltunk, de ugyanez mondható el például a lábbelikészítés kapcsán is, a magyar falvakban ugyanis ezt csizmadiák, míg a többiben vargák teszik, jelezve az egyes etnikai csoportok viseletei közötti eltéréseket. De feltételezhetők ilyen kulturális eltérések a ruházkodás, az építkezés terén is, ami úgyszintén kihathatott az egy-egy településen élő kézművesek számára, ágazati megoszlására. Röviden összefoglalva eredményeinket, a következőket mondhatjuk el. • Sok szempontból szükséges a falusi kézműiparról eddig közkézen forgó vélekedések megváltoztatása. Ha az egy-egy faluban élő kézművesek, illetve az általuk képviselt mesterségek száma nem is nagyobb, mint ahogy azt a korábbi kutatások állították, egy-egy tájegység azonban összességében lényegesen gazdagabb. Esetünkben például a vizsgált falvakban található mesterségek száma elérte a 21 -et, a falusi kézművesek létszáma pedig megközelítette a mezővárosi iparosokét. A mezővárosokban a nagyobb népességtömörülés közepette szélesebb az iparskála, és sok a kézműves, míg a falvakban a kézművesek száma kisebb, és egy-egy szakma képviselője rendszeresen egynéhány faluból álló vásárlókört láthatott el. Ténylegesen mindössze 3-4 mesterség fordul elő mindenütt vagy majdnem mindenütt, s melléjük társul - valószínűleg a speciális körülményeknek (fekvés, nyersanyag-beszerzési lehetőségek) megfelelően - egy-egy ritkább szakma képviselője. • Némileg más lesz a falusi kézműipar ágazati szerkezete, ha az eddigi kutatások során gyakran figyelmen kívül hagyott, a megyei adóösszeírásokban igen hiányosan szereplő élelmiszer- és vendéglátóipar adatait is összegyűjtjük. Ugyanígy jelentősebb területi és emokulturális különbségekkel is számolnunk kell; nem lehet a falusi ipart az ország összes falusi területére érvényesnek hitt mechanikus séma alapján ábrázolni. • Az „önellátás" kérdését illetően is differenciáltabban kell fogalmaznunk. Teljes önellátás a vizsgált időszakban falun nem létezik, sőt amióta falurendszer van, valószínűleg nem is létezett. Viszont a mezőgazdaság szempontjából kedvezőbb adottságú területeken, illetve bizonyos etaokulturális csoportok körében feltételezhetünk részleges, bizonyos tevékenységekre vonatkozó önellátást. Ahol viszont a mezőgazdasági termelés adottságai rosszabbak, illetve magasabb fogyasztási laütúrájú lakosság él (ezek igen gyakran fejlettebb területekről bevándorolt telepesek), ott jelentősebb falusi iparűzéssel kell számolnunk. Azt mindig a
