Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
Kézművesek Pest-Budán és környékén
ros az adott időszakban több - elsősorban parasztiparosok: által készített - ipari félkész- és készterméket vesz fel a környező falvakból, mint amennyit visszaad.26 Mindezt csak megerősíti, ha a kézművesek létszámát a fogyasztói piacot jelentő összlakossághoz viszonyítjuk. (Jelentős mértékű ipari exporttal az időszakban nem számolhatunk.) Közvetlen népességi adatok hiányában ezt a kézművesek, illetve az összeírt adózó háztartások számának27 összevetése révén tudjuk megtenni (7. táblázat). A 7. táblázat adatai egyúttal átvezetnek másik vizsgálni kívánt kérdésünkhöz, az „önellátáshoz" is. Mint az adatokból látható, a különböző emokulturális csoportokba tartozó falusi népességekben az egy kézművesre jutó adózóháztartás-arányok erősen különbözők. Míg a német és a szlovák falvakban átlagosan hat adózó háztartásra jut egy kézműves, a magyar falvakban ez az érték közel áll a nyolchoz, a szerbeknél pedig több mint tizenegy,28 vagyis a kézműipar fontossága, szerepe az egyes emokulturális csoportokban nem azonos. A terület települései a munkamegosztásbeli fejlettség, a tevékenységek differenciálódása, illetve a mezőgazdaságból való kiválása tekintetében különböző szinteken állnak. Mielőtt azonban ezt részletesebben elemeznénk, nézzük meg először az egyes mesterségek településenkénti előfordulásának gyakoriságát (8. táblázat). Az adatok szerint mindössze négy mesterség (kocsmáros, mészáros, kovács, varga) található meg a települések nagy részében. Hét mesterség csak minden harmadik-hatodik faluban fordul elő (fogadós, kádár, kerékgyártó, molnár, sörfőző, szabó, takács). Utóbbi mesterek mintegy körzeti szerepet játszhatnak, a többi tíz szakma művelőjével pedig csak szórványosan találkozhatunk. Ha az egyes mesterségek emokulturális csoportok szerinti előfordulását nézzük (9. táblázat), további sajátosságokra lelhetünk. Míg az élelmiszer-, a vendéglátó- és a vasipar (amelyet egyedül a kovács képvisel) az egyes csoportok között - figyelembe véve nagyságukat is -egyenletesen oszlik meg, addig a ruházati és a faipari mesterségek túlnyomórészt, az építőipariak pedig kizárólag csak német településeken élnek. Mindezek alapján feltételezhetjük, hogy a bevándorolt németek sajátos fogyasztási kultúrát hoztak magukkal. Kenyerüket részben pék készíti, italuk ebben az időszakban még jelentős mértékben a sör,29 ruházatukat, házuk berendezési tárgyait, sőt magát a házat is nagyrészt szakképzett kézművesekkel készíttetik. A többi etmlmmhoz tartozó népesség minden valószínűség szerint maga süti a kenyerét, házát valószínűleg egy-egy ügyesebb kezű paraszti szakember segítségével maga építi, ruházatát részben maga varrja (a szerbek, úgy tűnik, még a szövést is házilag végzik), a fa- és fazekasipari termékeket pedig feltételezhetően cserélik, vagyis a nem német etnikumok körében az önellátásnak valóban nagyobb a szerepe, mint a bevándorolt németekében. 26 Uo. 113-114. p. Vö.NYTTRAI 1957. 27 PETRÓCZI 1965. 28 Az adatoknak inkább csak egymáshoz viszonyított aránya tükrözi a realitást. A háztartások tényleges száma az adójegyzékbe bekerültek számát jelentős mértékben - helyenként akár 50 százalékkal is - meghaladta, így a valóságban az egy kézművesre jutó, nem kézműves-háztartások aránya a falvakban valószínűleg 8 és 15 között mozoghatott. 29 Egyetlen esetben találtunk németek lakta helységen kívül sörfőzőt, a Szigetmonostorhoz tartozó Bolgárpusztán. Valószínű azonban, hogy a fogyasztók itt elsősorban nem a helybéli lakosokból kerültek ki, hanem a bérlő inkább az utazókra, a szemben levő Szentendre városára, illetve a Dunán keresztül Pest-Budára történő szállítás lehetőségére épített (FARAGÓ 1981b).
