Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)

Család, élet, társadalom a 18-20. században

tőén külterületeket tartalmazó kerületek - Kőbánya, Óbuda, Zugló - adatai még ekkor is hasonló arányokat tükröztek, mint egy-két generációval korábban.45 A budapesti lakóházállomány a 19. század közepén funkcionálisan három alaptípusból és ennek változataiból tevődött össze: a) a társadalmi elit nagyméretű, a tulajdonos családján kívül a nagyobb számú, esetenként önálló háztartásokba szerveződött személyzetet is magában foglaló palotáiból; b) az elsősorban a tulaj donos lakásául szolgáló, lényegében csak egy háztartásra méretezett családi házakból; c) valamint a lakások bérbeadására szakosodott vállalkozók egy- vagy többszintes, 10-20, de gyakran 50-nél is több lakásos bérházaiból. Különösen az ún. „családi ház" típus létezett számtalan változatban, altípusban. Meg kell említeni, hogy évszázados hagyományként a belső területeken is gyakran eleve úgy építették meg házukat a polgárok, hogy egy részéből akár mint bérlakásból, akár mint kiadott műhelyből, üzlethelyiségből bérjövedelmet nyerhessenek. Az egy-egy háztartás otthonául szolgáló belvárosi családi ház, a műhelyt vagy üzletet is magába foglaló iparos- és kereskedőház mellett ugyanakkor létezett a családi háznak egy külvárosi, lényegében „parasztház" típusú változata, amely gazdálkodásra, mezőgazdasági művelésre alkalmas kerttel-udvarral rendelkezett. A 19. század utolsó harmadában a fent említett lakóházállomány erőteljes szerkezeti átalakuláson ment át. A legszembetűnőbb a nagy, többszintes bérházak számának és arányának növekedése volt. A 19. század végi budapesti bérlakásépítés sajátossága a gyors és olcsó megoldásokra törekvés, a jó telekkihasználás, ezért a viszonylag nagy, 3-4 szintes épületek a költségkímélés, illetőleg a jövedelemmaximalizálás érdekében a személyzeti lépcsőn kívül rendszerint csak egy főlépcsőházzal épültek, így a lakások egy része az udvarról, illetve a megközelítés egyetlen lehetőségét biztosító udvari körfolyosóról nyílt, és rendszerint ablakaik is ide néztek. A belvárosi nagy bérházak mellett ugyanakkor a századfordulón is tovább élt egy sajátos, már korábban kialakult kisebb, kevésbé urbanizált típus is, a földszintes L vagy U alakban épült, rendszerint 3-5 lakást tartalmazó külvárosi bérház. A domináns típus azonban, mint említettük, végig a családi ház maradt. Sőt a két világháború között a budai és pesti zöldövezetekbe való kitelepülés szaporította az elit és a módosabb rétegek elegánsabb, nagyobb méretű, az épületet övező kertre nagyobb súlyt fektető családi házainak, a villáknak a számát. E folyamattal szinte párhuzamosan a belterület „parasztház" jellegű épületei lassan eltűntek, illetőleg a főváros közigazgatási határán kívülre szorultak.46 A nagy bérházak sajátossága volt, hogy társadalmilag különböző rétegekhez tartozó, szerkezetükben, életvitelükben eltérő háztartásokat gyűjtöttek egy fedél alá. A jobb minőségű, nagyméretű és előnyösebb (homlokzati, utcai) fekvésű lakásokat a tulajdonos, illetve a magasabb társadalmi státusú és a vagyonosabb lakásbérlők foglalták el, míg a szegényebbek, fiatal házasok, töredékcsaládok rendszerint az olcsóbb bérű, kisebb, gyakran udvari fekvésű, vagy pincelakásokat, padlásszobákat lakták. A bérházak lakásai tehát méretük, utcai vagy udvari fekvésük, valamint a szinteken való elhelyezkedésük szerint szociálisan tagolódtak. Ez azon-Lakóháztipusok 45 BpStÉ 1944. 46 HANÁK 1988.; CSANÁDI-LADÁNYI 1986.; BÁRCZY-HARRER 1908.; GYÁNI 1992.