Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
Család, élet, társadalom a 18-20. században
foglalkoztak. A városegyüttes további jellegzetessége volt sajátos etnokulturális összetétele: a 17-18. század folyamán mindhárom város elsősorban német telepesekkel népesült be, de Buda és Pest szabad királyi városok polgárságának elzárkózó magatartása miatt a fontos gazdasági szerepet játszó, elsősorban kereskedelemmel és pénzügyekkel foglalkozó zsidó lakosság túlnyomó része kiszorult onnan. Többségük egészen a 19. század közepéig Óbudán lakott, ahol külön adófizetésért cserébe földesúri védelem alatt állt. Innen csak munkájuk végzésére mentek be Pestre, illetve Budára.13 Budapest tehát az európai nagyvárosi átlagot messze meghaladóan kedvező földrajzi helyzettel rendelkezett, s ennek megfelelően „funkcióhalmozó" várossá vált. Topográfiailag azonban nem egységes, hanem több központú, társadalmilag pedig mobil és társadalomtörténeti léptékben viszonylag rövid múlttal, ténylegesen kevés, a napi életben jelen levő élő hagyománnyal rendelkező településegyüttes volt a 19. század közepén, annak ellenére, hogy a literátorok előszeretettel hivatkoztak állandóan Budára úgy, mint a magyar királyság ősi székvárosára. (Ez a műemlékeket tekintve persze igaz is volt.) A történészek lényegében egyetértenek abban, hogy Budapest nagyvárossá fejlődése már jóval 1848 előtt megindult, ezen belül azonban árnyalatnyi különbségek találhatók az egyes vélemények között. A többség14 a reformkorban eredezteti a társadalmi változások megindulását, Hanák Péter viszont az urbanizáció, ezzel együtt a fejlődés kezdetét - véleményünkkel egyezően - a 18. század végén találta meg.15 Ránki György - kicsit visszavetítve a 19. század utolsó harmadának helyzetét - elsősorban az iparfejlődés (ezen belül a gyáripar) meghatározó jellegét hangsúlyozta,16 míg Bácskai Vera sikeresen bizonyította be, hogy a 19. század folyamán elsősorban a főváros kereskedelmi szerepköre koncentrálta ide a hiteléletet és a gyáripart, megteremtve Budapest erőteljes népességvonzó hatását és a regionális szerepkörből országossá növekedés alapjait.17 De nemcsak a Budapest nagyobb léptékű fejlődésének kezdetére és eredőire vonatkozó álláspontok nem teljesen egyértelműek, hanem a reformkor és az 1870-es évek közötti társadalomfejlődés megítélése sem az. A régebbi történeti irodalom szerint a 19. század első felének Pest-Budáját a tradicionális polgári társadalom jellemezte - Hajnal István szavaival élve a „hiányos szakszerűség" és a „kisszerű rendiség". Tulajdonképpen összehozható ez Bácskai Vera kutatási eredményeivel is, aki szintén az ott élő hagyományos polgárság létezését írta le. Álláspontja szerint az 1820-as évektől (mi inkább úgy fogalmaznánk, hogy a napóleoni háborúkat követő dekonjunktúrától) e réteg, különösen a kézműves elemek azonban fokozatosan háttérbe szorultak, és ezzel párhuzamosan felgyorsult a modemebb kereskedő és értelmiségi rétegek számszerű növekedése. E folyamat egészen az 1870-es évekig húzódott, ahol is minőségi for-13 Mivel az egykorú jogszabályok a Pest és Buda városokban való letelepedést (házvételt) megtiltották, viszont a piacok-vásárok látogatását, illetve a házaló kereskedelmet nem, a zsidó népesség a közeli Óbudáról j árt be gazdasági ügyeinek lebonyolítására a két szabad királyi városba. Ily módon egy sajátos szimbiózis és sajátos iparosítás előtti inga-vándormozgalom állt fenn egészen a 19. század közepéig. A lakhatási tilalom megszüntetésére Budán csak a 19. század közepén került sor. Pesten korábban, már a 18. század végén feloldották ugyan e tilalmat, de a zsidó népesség beköltözésének felgyorsulása csak az 1820-as években indult meg. 14 SZABAD 1971. 90-91. p.; BÁCSKAI 1985.; RÁNKI 1974. 15 HANÁK 1988. 17-18. p. 16 RÁNKI 1974. 17 BÁCSKAI 1989.; BÁCSKAI-NAGY 1984. 18 HAJNAL 1942.179. p. Vő. a pest-budai polgárok és iparosok-munkások 1848-49-es forradalom alatti, nem egyértelműen a társadalma[átalakulást támogató magatartásával (WlLDNER 1928.; BERNSTEIN 1939.; BÁCSKAI 1972).
