Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
Család, élet, társadalom a 18-20. században
tott -, de a tisztviselők közel kétharmada is kiváltságolt személy. Ezzel szemben a vállalkozók/kereskedők döntő többsége minden bizonnyal nem nemes, és a jegyzék a különböző szabadfoglalkozású értelmiségiek háromnegyed részének nemesi mivoltára sem utal. Az egyes rendi csoportokat nézve azt látjuk, hogy az arisztokraták közel 90 százalékánál nem jelöltek meg foglalkozást-nyilván nincs is rá szükségük (henyélnek?), ellenben a Pestre érkező köznemesek közel fele valamilyen foglalkozással - legalább megyei közigazgatási pozícióval - rendelkezett. A nem nemesek/ismeretlen rendi állásúak többségének természetesen van foglalkozásuk - kiváltságok nélkül másképp nemigen élhettek meg. Lakóhelyüket tekintve (14. táblázat) a Pestre utazó (vagy átutazó), ismert lakóhelyű „civil" férfiak valamivel több mint fele a Felvidékről és az Alföldről érkezett. Viszonylag kevesebb a délvidéki és a dunántúli lakóhelyű, az erdélyiek és horvátországiak pedig együttvéve sem tesznek ki 4 százalékot. Ez a megoszlás megengedi azt a feltételezést, hogy az utóbb felsorolt területek utazóinak akkoriban nem Pest az egyetlen, s talán nem is a legfontosabb célpontja. Horvátország és Erdély esetében pedig valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha arra gondolunk, hogy az itteni elit hosszabb távra irányuló vándormozgalma alighanem alacsonyabb mértékű, kevésbé rendszeres lehetett, mint a szűkebb értelemben vett Magyarországon élő társaiké. Az utazók régiók szerint csoportosított foglalkozási, illetve társadalmi státus/rendi állás szerinti összetétele a kis esetszámok és a nagy mennyiségű ismeretlen miatt nem sokat mond. Talán annyi észlelhető belőle, hogy míg a Dunántúlról, Felvidékről és Alföldről érkezők foglalkozási összetétele az átlaghoz közeli képet mutat, addig a Délvidékről elsősorban csak a tisztviselők jönnek Pestre, illetve a Dunántúl és Délvidék esetében az érkezők között a kiváltságos rétegek domináltak, míg a felvidéki és alföldi lakóhelyű vendégek társadalmilag „polgáribb" összetételűek lehettek. Ez azonban nem annyira az egyes régiók elitjének összetételbeli különbséget jelzi, mint inkább az előbb jelzett vándorlási különbségekre utal: mintha Dunántúl és a Délvidék esetében a nem tisztviselő, nem nemes rétegek egy részét érdeklődése, üzleti ügyei nem annyira Pest, mint inkább Temesvár, Zágráb, Trieszt, Graz és Bécs irányába orientálnák. Az egyes régiókból Pestre érkezők nemcsak társadalmi státusukban és foglalkozási összetételükben mutatnak kisebb-nagyobb eltéréseket, hanem az általuk választott fogadókat illetően is (75. táblázat, 2. ábra). A többség mindenütt a Belvárosban száll meg - a nők szinte kizárólag - ezen belül azonban határozott fogadópreferenciák figyelhetők meg. A külföldiek és a nők nagyjából egyenletesen oszlanak meg a Belváros négy fogadója: a Hét Választó, a Fehér Hajó, a Fehér Farkas és az Arany Sas között,38 viszont a többieknek vannak kedvenc, illetve nem kedvelt szálláshelyeik. A felvidékiek általában elkerülik a Hét Választót és a Fehér Farkast, a délvidékiek az Arany Sast és a Fehér Farkast, a dunántúliak az Arany Sast, az alföldiek a Hét Választót. Mindez arra utal, hogy a fogadóknak meghatározott vendégkörük lehetett, illetve a „regionális elitek" a Pestre utazást nemcsak saját ügyeik intézésére használhatták, hanem megpróbálták összekötni az egymással való találkozással, vagy egyszerűen csak jobban, nagyobb biztonságban érezték magukat olyan vendégek között, akik jó részét személyesen vagy hallomásból már ismerték. 38 Forrásainkban, valamint Paul Rath címtárában csak ez a négy belvárosi fogadó szerepel (RATH 1803.). Lipszky János térképe alapján Reisz T. Csaba (1995) szerint 1802-ben ezenkívül Pest belvárosában még Arany Angyal és Római Koronaherceg nevű fogadók is léteztek (REISZ T. 1995.): 1805—1806. évi működésükről azonban nincs adatunk.
