Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
Család, élet, társadalom a 18-20. században
ság miatt nem ünnepelték úgy ebben az időben, mint a későbbi korszakokban - a 19. század eleji Pest-Budán nem lehetett mdni, melyik csecsemőből lesz ténylegesen „örökös", melyikük fogja megérni a felnőttkort (az újszülöttek fele biztosan nem érte meg). Elképzelhető, hogy talán nevük felsorolása is ezért maradt el. Nem tudjuk viszont, hogy miért nem adták közre - sőt még csak nem is tervezték - a házasodások jegyzékét. Lehetséges, hogy a háromszori templomi kihirdetést elégséges híradásnak tekintették egy olyan esemény számára, amely egyébként is a nagy nyilvánosság, gyakran tekintélyes vendégsereg jelenlétében játszódhatott le. (Mellesleg nem szabad elfelejtenünk, hogy újságunk még együtt és egy időben élt a hirdetés hagyományos válfajaival: a kikiáltással, a kihirdetéssel, a kiprédikálással, a kidobolással). Ha a hagyományos népmozgalmi jelenségek - a születés, házasságkötés, halálozás - közölt adataival mint társadalomtörténészek nem lehetünk is elégedettek, találunk az újságban olyasvalamit, ami ezeknél sokkal ritkább és sokkal értékesebb: a Pest városába érkezett és a fogadókban megszállt idegenek névsorát. A helytartótanács - valószínűleg közbiztonsági okokból - már 1775-ben elrendelte, hogy a vendégfogadókban jegyezzék fel a szállóvendégeket, és lajstromukat nyújtsák be a hatóságoknak.29 Bár a Pester Kundschaftsblatt eredetileg nem kívánt ezekkel az adatokkal foglalkozni, harmadik számában, június 28-án szerkesztőségi megjegyzésben tudatja olvasóival, hogy mivel sokan kérték, ettől kezdve közölni fogja az ide érkezett idegen vendégek és utazók (die Fremden) adatait. Az utazók névsorának ismeretére vonatkozó kívánság motívumait - mivel abban az időben még nem volt szokásban az olvasói levelek közreadása - nem ismerjük, de minden valószínűség szerint a kíváncsiságban, a külvilág iránti növekvő érdeklődésbenjelölhetjük meg. E j egyzékek a társadalomtörténész számára hallatlan értéket jelentenek -eddig többnyire csak felhasználni próbáltuk az utazók tapasztalatait (már amennyiben írásban megörökítették őket), összetételük azonban nem volt ismeretes. Az 1805. június 15-től induló névsorok viszont lehetőséget nyújtanak számuk havonkénti, évszakok szerinti váltakozása, társadalmi-foglalkozási összetétele, lakóhelyük, sőt szálláshely-választási szokásaik megismerésére is. Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy adataink, melyekből következtetni próbálunk, számos bizonytalanságot hordoznak magukban. Névjegyzékeink ugyanis korántsem tükrözik a maga teljességében a Pest városába érkezők összességét. Először is egyes rétegek már ránézésre hiányoznak, vagy feltételezhető tényleges arányuknál lényegesen kisebb mértékben szerepelnek (alulreprezentáltak) az idegenek jegyzékében. Nincsenek benne például azok, akik rokonaiknál vagy saját házukban szálltak meg - ez főleg a jómódú nemességre és arisztokráciára lehet jellemző. Minden bizonnyal nem teljes a vándormozgalomban részt vevő papság listába kerülése sem -egy részük biztosan a pesti egyházi épületekben, kolostorokban szállt meg, és kimaradt a feljegyzésekből. Ugyanígy szinte teljes egészében hiányoznak a kézművesek, akik - elsősorban a legények - külön saját szálláshelyekkel (és azokban külön nyilvántartásokkal) rendelkeztek. Általában hiányoznak az utazókkal együtt érkező szolgák, kocsisok - az érkezettek egy részének magas rangjából adódóan a korabeli szokásoknak megfelelően kizárt, hogy egyedül utaztak volna, személyzetük megörökítése azonban senki számára nem látszott fontosnak. Végül aligha szerepelhettek forrásunkban a vándorútjuk során Pestre érkező napszámosok, zsellérek, kapások és egyéb közrendű, illetve vagyontalan csoportok, mivel nem valószínű, hogy módjukban állt a fogadókban szobát bérelni. A bizonytalanságok másik csoportja az elemzett jegyzék tér- és időbeli sajátosságaiból adódik. A térbeliség okozta bizonytalanság jelen esetben azt jelenti, hogy Pest és Buda ebben 29 ANTALFFY 1975. 457. p.
