Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
A dunántúli városok társadalma
kereskedők specifikus helyzetét jobban figyelembe vevő szerződés mellett foglalt állást, arra hivatkozva, hogy csak ez szolgálhatja Kaposvár további rendezett fejlődését, amit annál is fontosabbnak tartottak, mert a város éppen mint ékesebb, rendezettebb házakkal bíró település vált alkalmassá arra, hogy a megyegyíílések székhelye legyen. Ezért Tallián János alispán 1767. szeptember 25-én azt tanácsolta a földesúrnak, hogy hagyja meg a kaposváriakat régi állapotukban, hiszen a város határa a lakossághoz képest oly szoros, hogy nem lehet egész vagy félhelyes gazdákat „kicsinyálni". Mivel a lakosok jobbára mesteremberek, élelmüket mesterségekkel, kereskedéssel, kézi munkájukkal szokták leginkább megkeresni, kitetszik, hogy Kaposvárt nem a határ tágassága, hanem contractusa segítette és gyarapította. Ennek megtartását annál is fontosabbnak tartja, mert a megye oly mértékben szűkölködik mesteremberekben, hogy ha itt, Kaposváron nem volnának, kénytelenek leimének minden csekélységért a szomszéd megyébe küldeni. Végezetül a kaposváriak érdekében azt is felhozta, hogy már csak azért is jobb bánásmódot érdemelnének, mert az előző évben, amikor a parasztok „zenebonáskottak", védelmet nyújtottak mind a megyei uraknak, mind a földesúri tiszteknek.15 A kaposváriak helyzetét végül is 1767-ben, a korábbinál előnytelenebb szerződéssel szabályozták. A census összege a korábbi 1 tallérról 2,50 forintra emelkedett, a hazátlan zsellérekre 1,50 forintot vetettek ki. A korábbiakkal ellentétben a szerződés a forspont- és levélhordási kötelezettséget is magában foglalta; a kilenced és tized beszolgáltatásával kapcsolatban még nem zárta ki az utóbbi pénzmegváltásának a lehetőségét. A földesúr megerősítette az 1756. évi szerződésnek azt a pontját, amely szerint az 1756 után megművelt irtványföldek után a természetbeni szolgáltatásokon kívül holdanként 9 kr terragiumot tartoznak fizetni, s egyúttal biztosította a földesúr szabad diszpozícióját és teljes jurisdictióját az irtványföldek felett. A szerződés érvénye nem terjedt ki az örökös jobbágyokra -, ekkor 4 házas és 2 hazátlan zsellér tartozott e kategóriába -, helyzetüket az urbárium szabályozta. Bírót csak a tisztek 3 jelöltje közül választhattak, a választást a tisztek erősítették meg, s nekik tartozott a bíró az évi számadást benyújtani.16 A szerződés megkötésével azonban korántsem zárult le a kaposváriak küzdelme a fokozódó földesúri terhek és elnyomás ellen. A század utolsó évtizedeiben újabb és újabb „rendezésre", s hosszú évekig elhúzódó perekre került sor. Az 1770-es években a földesúr újabb tervezetet készíttetett a házadó emelésére, s mellette külön földadó bevezetésére, ez azonban nem valósult meg. A korábban pénzen megváltott tizedet is természetben követelte, s hosszabb pereskedés után el is érte a célját. Küzdelem folyt a szabad költözési jog és a földek szabad adásvételi jogának kérdésében is.17 A hosszas pereskedés végül a döntő kérdésekben a földesúr javára dőlt el, hiába folyamodtak a kaposváriak a helytartótanácshoz és a megyéhez. A megye már az 1770-es évek egyeztető tárgyalásai során is jóval kevesebb jóindulatot tanúsított a kaposváriak iránt, mint a hatvanas években, bár igaz, hogy e jóindulat akkor is csak egy deklaráció erejében nyilvánult meg. A megye megváltozott álláspontjában a földesúr iránt érzett osztályszolidaritás mellett 15 Uo. Rep. 35. Fase. Q. No. 391. 16 Uo. Rep. 35. Fasc. Q. No. 392. 17 Uo. Rep. 35. Fasc. Q. No. 402. SML: Közgyűlési jegyzőkönyv. 1774. II. 34-44. p., 1755. 79-98. p. Az 1769., illetve 1774. évi tervezetek ellenére a censust nem emelték fel, mert az 1785. évi összeírás szerint a házas zsellérek évi 2 forint 30 krt, a hazátlanok 45 krajcárt fizettek. OSZK Kézirattár, Fol. Lat. 298. 39-59. p. Az 1802. évi uradalmi összeírásban 2 Ft. 50 dénár, illetve 75 dénár van feljegyezve, az örökös jobbágyok közül a telkesek 2 Ft-ot, a zsellérek 1 Ft-ot fizettek.
