Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
A dunántúli városok társadalma
datosabb követelései és fellépései is. Igaz, hogy amikor panaszaik 1754-ben elsősorban a megye ellen irányultak, még támogatta is őket, pedig a kaposváriak követelései már akkor is elég nagymértékű „polgári öntudatról" tanúskodtak. A lakosok ekkor többek között azt sérelmezték, hogy a megyei tisztviselők, sőt azok alárendeltjei is jobbágyokként bántak velük, holott a város Eszterházy hercegtől kapott szabadságára nézve „...jobbára mesteremberekkel, kereskedőkkel szaporodott, és az illyetin professiobeli emberek böcsületüket s jó neveket jószágocskainál nagyobbra böcsülik...", s ezért ilyen bánásmód esetén arra fognak kényszerülni, hogy jószáguk elvesztegetése árán is elszéledjenek.11 A város társadalmi struktúrájában végbemenő változásra, a lakosság polgárosuló törekvéseire jellemzőek a kaposváriak vitái és kiéleződő ellentétei az uradalmi tisztekkel az 1760-as évek közepén. A tisztek azt panaszolták, hogy a kaposváriak nem tettek eleget kötelezettségeiknek: nem tartják karban a malomgátat és az utakat, nem szolgáltatnak élelmet a konyhára, nem tesznek kellő mértékben eleget forspont- és levélhordási kötelezettségüknek, bort hoznak be a városba, és azt isszák, elkerülve az uraság kocsmáját. A fő és a többször visszatérő panasz azonban az volt, hogy nem engedelmeskednek a tiszteknek, hogy a bírót is megkerülésükkel választották és eskették fel, és általában, ahogy a tiszttartó írja: „...ha fehéret parancsolok, feketére fordítják a város házánál."12 Ennek megfelelően, nem nagy jóindulattal kommentálják a kaposváriak panaszait és kívánságait, amelyek részben a megye ellen irányultak (a növekvő megyei terheket sérelmezték, nehezményezték, hogy a megyei alkalmazottak sok földet bérelnek, ami után a földesúrnak adóztak ugyan, de a város terheiből nem vállaltak részt), részben azt célozták, hogy a városi mészárszék bérletét, a sör- és a pálinkaárulás jogát maguknak szerezzék meg. E követelések is a szabadabb mezővárosi állapotra és községi gazdálkodásra való törekvést mutatják. Az ellentétek és a feszültségek hátterében azonban elsősorban a kaposvári határ szűkösségét kell keresnünk. Hiszen a város gyors ütemű benépesülése éppen a majorsági gazdálkodás országosan és megyeszerte tapasztalható fellendülésének korszakára esett, s így az új betelepülök aligha remélhették, hogy a bérelt földeken korlátlanul kielégíthetik földigényüket. Már 1756-ban, amikor az Eszterházyak még nagyjából változatlan formában erősítették meg az 1712. évi szerződést, s így a korábbi adóterhek is változatlanok maradtak, a kiegészítő pontokban a földesúr már korlátozta a művelés alá vont terület kiterjesztését, illetve az új irtványokért nagyobb adót követelt; az eddigi terményszolgáltatáson kívül terragiumot. Ugyanakkor eltiltotta a kaposváriakat a kenderesújfalusi puszta egy részének használatától (meghagyva azonban a kis- és nagygáti és istvánfai pusztákat), és visszakövetelte az örökös jobbágyok által állítólag jogtalanul bírt földeket is.13 Az 1760-as évek közepétől a földesúr - mint az egész uradalomban - itt is az adók és a szolgáltatások emelését erőltette, és az egységes urbárium bevezetésével kívánta rögzíteni a kaposváriak jobbágyi állapotát. Ez ellen nemcsak a kaposváriak tiltakoztak, de - mint láttuk - az uradalmi tisztek sem tartották megfelelő megoldásnak s inkább a census (árenda) növelését javasolták, mert - mint írták - a város lakói a dupla árendát is megadhatják.'4 Egyúttal szorgalmazták az addig pénzen megváltott tized természetbeni beszedését. A megye is az iparosok és 11 SML Közgyűlési jegyzőkönyv 1752-55. 913-920. p. 12 1766. január 24. MOL P. 108. Rep. 35. Fase. Y. No. 679. 13 Uo. Rep. 35. Fase. Q. No. 377. 14 Uo. Rep. 35.Fasc. Y. No. 711.NB.
