Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
A dunántúli városok társadalma
eltérések miatt tartottuk szükségesnek az adózóknak és az adózó háztartások számának egyidejű vizsgálatát, azt remélve, hogy ily módon valamivel pontosabb képet kaphatunk a növekedés vonaláról. Mindezen körülmények figyelembevételével és forrásaink megbízhatóságával szemben táplált fenntartásaink ellenére is úgy tűnik, hogy az adózók számának alakulása többé-kevésbé hitelesen tükrözi Kaposvár benépesülésének, népességnövekedésének vonalát. A század közepén tapasztalt kiemelkedően nagy méretű betelepülést ugyanis más források is jelzik; a beáramlás ekkor oly hirtelen és nagy lehetett, hogy az első időszakban egyaránt terhesnek bizonyult mind a földesúr, mind a lakosság számára. A törzslakosok a határ szűkösségére hivatkozva 1774-ben azt kérték, hogy ne szaporítsák tovább a házak számát: az emberek sokasága miatt koldusbotra jutnak, mert már marhát sem tudnak tartani, s a boreladáson kívül semmi jövedelmük sincs.9 Kétségtelen, hogy az új betelepülők a város szűk határában, beleértve a bérelt pusztákat is, kezdetben nem tudták gazdaságukat kiépíteni, s ezért csökkent az adózóképességük. A földesúr ezért, bár 1712-ben még 300-ra kívánta emelni a házak számát, az 1760-as években már a bevándorlókat csábító, viszonylag kedvező adók és szolgáltatások növelésével akarta a további beáramlást korlátozni, illetve akart a véleménye szerint immár kellőképpen benépesült városból magasabb jövedelmet húzni. Az örökszerződés, illetve az úrbéri szerződés előkészítése során az uradalmi tisztektől sok panasz hangzott el arra vonatkozóan, hogy a kaposváriakból nem sok haszna van az uradalomnak. Többek között azt írták, hogy 12 kaposit sem cserélnének el egy falusi jobbágyért, „...mert sokféle szerzet csődül ide a szabadságért, hogy az árenda 1 tallér és nem kell robotolni". Úgy vélték, mihamarabb emelni kell az adókat, de nem az úrbérrendezés útján, mert a lakosoknak csak egy része foglalkozik őstermeléssel. Jelentős részük ipart és kereskedést űz, és jóformán semmi hasznot nem hajtanak az uradalomnak, hiszen nem robotolnak, de még mesterségüket sem gyakorolják kellőképpen (2 szorgos iparos kivételével), hanem csak szőlőjüket művelik és vásároznak.10 Az úrbérrendezést, illetve az örökszerzödést előkészítő tárgyalások jelentések és főleg az elkövetkező évek gyakorlata azt tanúsítja, hogy az Eszterházyak nem sokra értékelték Kaposvár ipari-kereskedelmi centrummá emelkedésének lehetőségét, városias-mezővárosias irányú fejlődését. Céljuk - mint a telepítés idején is - inkább egy „tisztességesen" adózó, népes mezőgazdasági település kialakítása volt. A század közepén végbement erőteljes népességnövekedésnek csak alárendelt ösztönzője lehetett a kedvező feltételeket biztosító szerződés, mely -mint láttuk-nemigen különbözött a szokásos telepítési szerződésektől, s ezért, ha nem is lebecsülendő, de jóval szerényebb méretű bevándorlást eredményezett. Az 1750-óO-as évek nagyobb méretű betelepülését inkább a megyeszékhely idehelyezése idézhette elő. Erre utal a korabeli forrásokban oly gyakran hangoztatott tény is, hogy az új betelepülők nagyrészt iparosokból, kereskedőkből és általában olyan elemekből kerültek kik, akik Kaposvárra költözve nem annyira kedvezőbb gazdálkodási lehetőségeket, mint inkább állandó, szélesebb vevőkört, jobb forgalmat, több munkaalkalmat reméltek. Az iparosok és a kerekedek arányának növekedése azonban nemcsak adózási szempontból nem volt a földesúr ínyére, hanem visszatetszést szültek a város polgárosodó lakóinak öntu-9 SML Közgyűlési jegyzőkönyv. 1774.1. 32-48. p. 10 MOL P. 108. Rep. 35. Fase. Y. No. 711. NB.
