Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
A dunántúli városok társadalma
egyikében feküdt. Az ingatlanszerzés így általában társadalmi emelkedést, elvesztése társadalmi süllyedést jelentett. A 18. század folyamán a hosszabb ideig Győrött élő családokban a háztulajdonosok és lakók, illetve a belvárosi és külvárosi lakosok közötti mozgást a 11. táblázat mutatja be. Azt tapasztaljuk, hogy a folyamatosan itt élő családok esetében az egész század folyamán domináltak a társadalmi felemelkedést eredményező változások. Az ingatlantulajdon szerzésében, illetve elvesztésében mérhető társadalmi emelkedés és süllyedés eseteinek száma a század elején még csaknem egyensúlyban volt. Ez talán összefüggött azzal, hogy nagyjából e korszakra esik Győr átalakulása középkori városból, stratégiai pontból jellegzetes 18. századi magyar kereskedővárossá. A város végleges arculata ekkora még nem alakulhatott ki, s talán ennek tulajdonítható, hogy a korábbi pozíciójukat elvesztettek még nem tűnnek el az adózók sorából, nem vándorolnak el, hanem alacsonyabb sorban is a városban maradva próbálnak új egzisztenciát teremteni maguknak. (Jellemző, hogy e korszakban éppen a kézművesek körében találjuk a süllyedés legtöbb példáját.) Az 1757-1772. évi periódusban dominál leginkább a társadalmi emelkedés tendenciája, az emelkedés eseteinek száma ekkor csaknem ötszöröse a süllyedésének, míg a század végén ez már csak kétszeresére csökken. Mindez korántsem jelenti azt, hogy az egész társadalom mozgását a társadalmi emelkedés tendenciája jellemezte volna. Ellenkezőleg, már önmagában az a körülmény, hogy a továbbra is a városban élő adózók mintegy 80%-a azonos szinten maradt, inkább bizonyos stabilitásról tanúskodik. S ha a folyamatosan itt élő családokban jelentéktelen is a lefelé irányuló mobilitás, az adózóknak mintegy felét kitevő „eltűntek" egy részénél is társadalmi süllyedést kell feltételeznünk. Mint láttuk, a 15-20 éves periódusban az adózók átlag 55%-a kicserélődött. Az eltűntek közül 5%-ot tesz ki azoknak a kétes eseteknek az aránya, ahol a családnév egyezése alapján folytonosság gyanítható ugyan, az ingatlan vagy a foglalkozás eltérése, illetve az ismeretlen származáshely miatt azonban a családi leszármazást nem lehetett bizonyítani. Pesten az adózóknak mintegy 7%-ánál konstatáltunk leányági leszármazást, és az eltűnteknek kb. 18%-át tette ki az utódok nélkül elhaltak aránya.27 Nagyjából azonos arányt tételezve fel Győrött is, az adózók 25%-ára becsülhetjük azoknak a kétes eseteknek az arányát, akik vagy azért tűntek el az adózók közül, mert önálló egzisztenciájukat elvesztették, és esetleg cselédként, szolgaként vagy megtűrt szegény rokonként tengették életüket, vagy mert elköltöztek a városból. Az elköltözők között természetesen akadhattak olyanok is, akik szélesebb piackörzetet, nagyobb lehetőségeket keresve nagyobb, forgalmasabb városokba költöztek, de számuk nem lehetett olyan jelentős, hiszen például az 1740 és 1800 között felvett pesti polgárok közül mindössze 35 származott Györ megyéből.28 Az elköltözők többsége feltehetően azért vált meg a várostól, mert már nem tudta fenntartani korábbi társadalmi-gazdasági pozícióját, nem tudta megkeresni kenyerét, nem találta meg itt a jobb megélhetéséhez, felemelkedéséhez remélt lehetőségeket. Mindezeket mérlegelve mintegy 15-20%-ra becsülhető a 15-20 éves periódus alatt „eltűnt" azon adózóknak az aránya, akik a társadalmi ranglétra alacsonyabb fokán éltek tovább a városban, vagy akik azért süllyedtek rangban, mert új lakóhelyükül Győrnél jelentéktelenebb helységet választottak. (Hiszen a társadalmi rangban a lakóhely jellege is meghatározó szerepet játszik.) Ha ezekhez hozzászámítjuk azokat, akiknél foglalkozásváltozás vagy ingatlanuk el-27 BÁCSKAI 1965/66. 169. p. 28 ILLYEFALVI é. ti. 47. p.