Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
A dunántúli városok társadalma
vesztése, illetve kedvezőtlen fekvése miatt tételezhetünk fel társadalmi süllyedést a 15-20 éves periódusban, 20-25%-os lefelé irányuló mobilitással számolhatunk. Ugyanakkor 5%-ra becsülve azoknak az elköltözőknek az arányát, akik számára új lakóhelyük megválasztása társadalmi emelkedést jelenthetett, s figyelembe véve a foglalkozás változások és ingatlanszerzések során jelentkező emelkedéseket, mintegy 10-15%-os felfelé irányuló mobilitás tapasztalható. Ez azt jelenti, hogy a győri adózók túlnyomó többségénél, 60-70%-ánál nagyobb arányú társadalmi változással nem számolhatunk, ami a város e társadalmi rétegének elég nagyfokú stabilitásáról tanúskodik. Adataink azt bizonyítják, hogy a társadalmi süllyedés tendenciája valamivel erősebb volt, mint az emelkedésé. A társadalmi emelkedés korlátozottságára utal az a körülmény is, hogy a legvagyonosabb, jórészt tekintélyesebb iparosokból és kereskedőkből álló réteg, a belvárosi háztulajdonosok csoportja elég zártnak mutatkozik. A közéjük való felemelkedés nehézségét mutatja, hogy az 1757. évi 225 új belvárosi háztulajdonos közül mindössze 27 (az új háztulajdonosok 10%-a) került ki a győri adófizetők közül, 1772-ben 246 új háztulajdonosból 69 (az új háztulajdonosok 28%-a) volt győri, 1800-ban pedig 279 közül mindössze 45 (16%). A belvárosi háztulajdonosok zártságát a győri alsóbb társadalmi rétegekkel szemben mutatja a belvárosi polgárjoggal rendelkező háztulajdonosok származáshely szerinti összetétele is (lásd a 12. táblázatot). Míg 1757-ben, illetve 1772-ben az egész városban 25,5, illetve 20% volt a külföldről bevándorolt polgárok aránya, addig a belvárosban 39, illetve 31%-ot tett ki, a győri származásúaké viszont a városi, átlag 43-47%-kal szemben 1757-ben mindössze 37% volt, és 1772-re ez az arány 32%-ra csökkent.29 Az 52 győri származású belvárosi háztulajdonos polgár közül 30-nak volt már korábban is belvárosi háza, illetve örökölte azt szüleitől. Az új, győri származású belvárosi háztulajdonos polgárcsaládok aránya tehát ekkor mindössze 14,5% volt, 1772-ben számuk 23, arányuk 10%. Pesten az 1786-ban polgárjoggal rendelkező belvárosi háztulajdonosok 33%-a volt pesti születésű, közülük az új háztulajdonosok aránya 5% volt. Ezek szerint a pesti belvárosi háztulajdonos réteg még a győrinél is zártabb lehetett. E téren nem tapasztalunk jelentősebb eltérést a külvárosi háztulajdonosok esetében sem. Az 17 72.30 évi 407 új külvárosi háztulajdonos közül 102 (25%) került ki a lakók közül, az 1800. évi 528-ból már csak 53 (10%). Az 1772. évi 166 győri származású külvárosi háztulajdonos polgár közül csak 28-nak (16%) nem volt a megelőző időmetszetben háza. A győri adózók összetételének vizsgálata alapján arra következtethetünk, hogy a 18. század folyamán sem a népesség számában, sem a város társadalmi összetételében nagyarányú változás nem következett be. Az adózók száma a század második felében csaknem azonos maradt, a lélek-összeírási és népszámlálási adatok az egész népességre vonatkozóan ugyanezt tanúsítják.31 29 A győri polgárok összetételének, származáshelyének részletes elemzését lásd DÁNYI 1964. 30 1737 és 1757 között olyan különbség van a külvárosi adózók számában, hogy itt az összehasonlításnak nincs értelme. 31 Az 1772. évi lélekösszeírás 11 574, az 1782. évi 12 193, az 1785. évi népösszeírás 13 421, az 1804. évi 10 681 főnyi lakosságot mutat ki. (Az 1785. évi népességszámot lásd DÁVID 1965. 115. p.)
