Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
Polgári pályák (sorsok)
kezébe adni, hanem az szálljon gyermekeikre, s nagykorúságukig kezelje a pénzt a városi gyámhivatal. A szülőket csak a kamatok illetik meg. Az óvatosság indokolt volt, mert amikor 1848-ban a házaspár mindkét tagja két hét leforgásán belül elhalt, a hátrahagyott vagyon mindösszesen 81 forintot, míg az adósságok 145 forintot tettek ki.21 Nyolc év alatt a hozományból és stafírungból semmi sem maradt. A lakásban 22 forint értékű bútort - egy puhafa, fehérre festett ágyat, egy politúrozott éjjeliszekrényt, némi ágyneműt és gyermekruhát - írtak össze: a vagyon többi részét az örökség kamatainak esedékes 43 forintnyi összege és az albérlő 15 forintot kitevő negyedévi lakbére tette ki. (Ők maguk viszont adósak voltak a negyedévi 25 forintos lakbérrel.) Úgy tűnik, a családból egyedül Teréz és férje, Szabó Sámuel szűrszabómester pályája mutatkozott sikeresnek, akik a Magyar utcai házat megvásárolták, és Veron gyermekeit is magukhoz vették. A polgárrá válás folyamata - különösen a nem városi, polgári közegből származó jövevények esetében - nehéz és hosszú folyamat volt, melynek a céhfelvétel, a polgárjog elnyerése számtalan esetben nem a végpontja, hanem csak kiindulópontja volt. A jövevénynek, esetenként utódainak nagyobb késztetése volt sikerességének, beilleszkedésének, vagyoni gyarapodásának külsőséges bizonyítására, mint a „polgári erények" elsajátítására és továbbörökítésére. Abból a tényből, hogy e téren mindkét testvér, ha különböző módon is, kudarcot vallott, arra kell következtetnünk, hogy ennek okát nem egyedül egyéniségükben, sajátos személyiségjegyeikben kell keresnünk. Ahhoz a fennmaradt adatok túlságosan szegényesek, hogy eldönthessük: pályájuk alakulása falusi származásuknak vagy kisnemesi mentalitásuknak tulajdonítható-e. Ez utóbbi magyarázat annál is csábítóbbnak tűnik, mert magatartásuk kiválóan beleillik abba a képbe, melyet a kézműves pályára kényszerülő, városlakó nemesek és polgárság viszonyáról Rácz István rajzolt.22 Az alföldi vagy dunántúli mezővárosokban polgári foglalkozásuk és a polgári lakossággal való bizonyos érdekközösségük ellenére nemesi különállásukat, felsőbbrendűségüket külön közösségbe szerveződéssel, privilégiumok kivívásával igyekeztek manifesztálni. Olyan nagyvárosban, mint Pest, erre nem volt lehetőség, de feltehető, hogy bizonyos mértékig itt is megőrizték a nemesi származásukból eredő felsőbbrendűség tudatát. Mindezen felül kínálkozik még egy harmadik értelmezési lehetőség is. Vajon a pesti polgárság közép- és alsóbb rétegeit valóban olyan mélyen áthatották-e a szorgalom, a tisztesség, a takarékosság, a vallásosság, a honpolgári hűség, az utódok társadalmi felemelkedésére való törekvés polgári erényei, mint ezt a történészek vélik? Mennyiben volt ez a moralizáló irodalom és publicisztika által kimunkált követendő ideál, és milyen széles rétegek tették valóban magukévá ezeket az elveket? Mint láttuk, a pesti polgárcsaládból származó Strázsa Jánosné sem rendelkezett ezekkel az erényekkel. Lehetséges, hogy a Strázsa család életútja nem sajnálatos kivétel, kudarc, hanem a pesti kis- és középpolgári rétegek hagyományos viselkedésformája volt? A pesti polgár. Tanulmányok Vörös Károly emlékére. Szerk. GYÁNI GÁBOR - PAJKOSSY GÁBOR. Debrecen, 1999. 33-41. p. 21 BFL PL. 1202/cc. Test. a. n. 2940. 22 RÁCZ 1988.
