Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
Polgári pályák (sorsok)
Az apa a továbbiakban még többször fizetett kisebb összegeket az eladott, zálogba csapott ruházat pótlására, az előbbihez hasonló összegű beruházásra akkor került sor, amikor a fiút leszerelése után „szűrszabómesterségre fogta" és „vándorlásra készítette". Ekkor a fiú csináltatott magának „kedve szerint" három öltözet ruhát, két tajtékpipát, két sipkát, két selyemkalapot, 30 forintos órát, tucat inget, gatyát, huszonnégy zsebkendőt, tizenkét nyakkendőt és további hat fekete selyemből készültet, köpönyeget, bőröndöt 1400 forint értékben. A felsorolt ruhadarabok mind mennyiségben, mind minőségben messze meghaladták a vándorlegények átlagos felszereltségét, és legfeljebb a jobb módú polgárfiúk rendelkeztek házasságkötésükkor hasonló ruhatárral. Önmagában az a tény, hogy ifjabb Istvánnak nem fűlt a foga a munkához, vagy hogy szerette az italt, nem tekinthető kirívó jelenségnek. Francsics Károly borbélylegény Vörös Károly által felfedezett és kiadott visszaemlékezései20 is arról tanúskodnak, hogy idejének nagyobb részét töltötte italozással legénytársai, sőt sokszor mestere társaságában, mint tisztességes munkával, s csak sok év után, nősülni készülve „komolyodott meg". Lehetséges, hogy a legények e szokásos életformája szolgált mintául Istvánnak, az azonban kétségtelen, hogy nem sokan választották menekülésként a katonaéletet (sőt inkább elkerülni igyekeztek), hogy italozásuk, henyélésük következményeit saját számlára szenvedték, s nem apai támogatással vészelték át. Az is ismeretes, hogy a vándorló legények - amennyire erre módjuk volt - öltözködésükkel igyekeztek bizonyítani a polgársághoz való tartozásukat. A korból fennmaradt hagyatéki leltárak tanúsága szerint felsőruháik, ha minőségben valószínűleg nem is, de számban, választékban megegyeztek a vagyonosabb polgárok ruhatárával, hagyatékukból nem hiányzott az ezüst zsebóra sem. Szinte egyedüli vagyonuk ruhatáruk volt, melynek 180-220 forintos értéke gyakorta felülmúlta nemcsak jó néhány mester ruhatárának, de egész ingóságának értékét is. Feltehetően keresetük nagy részét ruházkodásra fordították, hiszen csak magukat kellett eltartaniuk, feleséget és gyermekeket nem. István ruhatárának mennyiségét, minőségét azonban az ismertek közül egyik sem közelítette meg. István életmódja és igényei tehát önmagukban nem különböztek alapvetően más legényekétől. Az a tény azonban, hogy atyja sok éven át tolerálta és kielégítette mihaszna fia státuszánáljóval magasabb igényeit, azt sejteti, hogy nem csak és nem annyira a fiú személyiségében, mint inkább a nevelésben lehetett a hiba. Ezt sejtetik egyébként a két másik gyermekéről fennmaradt adatok is. Amikor Strázsa István 1844-ben végrendeletét elkészítette, 1822-ben született Ferenc fián kívül már csak három lány volt életben, valamint az elhalt Rozália (Opancsár Istvánná) öt gyermeke. Közöttük kellett a 13 600 pengő forintot kitevő hagyatékot felosztani. Ifjabbik fia, Ferenc foglalkozása sem a végrendeletben, sem az 1846-ban készített hagyatéki leltárban, illetve az ugyanezen évben kötött egyezségben nincs feltüntetve, neve a polgárkönyvben sem szerepel. Feltehetően neki sem sikerült apjának tetsző polgári egzisztenciát teremtenie; erre következtethetünk a végrendelet ama kitételéből, hogy Ferencet az anyai örökség fejében 2000 forint illeti meg, az apaiból az egy gyermekre jutó 600 forint összeg - „az ismert okoknál fogva" (?) - a többi örökös között osztandó szét. Strázsa István fiával szembeni elégedetlenségét tükrözi az is, hogy értéktárgyait és ruháit nem rá, hanem Mihály fivérére örökítette. Feltehetően Veron lányának életvitele is gondot okozott számára, mert a végrendeletben kikötötte, hogy osztályrészét nem szabad sem az ő, sem férje, Sümeghy András szabómester 20 FRANCSICS 1973.
