Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
A dunántúli városok társadalma
város mind jogállását, mind szerepkörét, népességszámát, növekedési ütemét tekintve heterogén csoportot alkotott. Három közülük - Kőszeg, Sopron és Székesfehérvár - szabad királyi város volt, míg Szombathely püspöki, Kanizsa pedig magánföldesúri fennhatóság alatt állt.6 A szabad királyi városok közül Sopron és Fehérvár az ország vezető városai közé tartozott: Sopron igen jelentős állat- és gabonakereskedelmi központ volt, erős városi tradíciókkal, urbánus városképpel, fejlett kézműiparral. Lakóinak száma a 19. század elején 11 ezer, 1846-ban 15 ezer fő körül mozgott, a népességszám viszonylag csekély arányú növekedése már ekkor jelzi háttérbe szorulását. Székesfehérvár szintén differenciált kézmüvesiparral rendelkező település, a mezőgazdasági termény forgalom fontos, de Sopronnál kisebb jelentőségű központja volt: gazdasági vonzása is jelentéktelenebb, mert hatósugarának kiterjesztését gátolta a főváros közelsége. Népességnövekedése viszont, különösen a 19. század első két évtizedében, sokkal rohamosabb volt: lakóinak száma a század eleji 12 ezerről a század közepére 22 ezerre emelkedett. E két városban a polgárjog elnyerése önmagában is emelkedésnek fogható fel, hiszen a lakóhely rangja presztízsemelkedést jelentett. Kőszeg jóval hátrább állt a városok korabeli rangsorában, mert korábbi jelentős külkereskedelmi szerepének elvesztését mint körzeti központ nem tudta ellensúlyozni. Gazdasági hanyatlását némiképp ellensúlyozta jelentős jogszolgáltatási központi szerepköre, népességét tekintve a középvárosok alsó határán mozgott, lakóinak száma a század eleji 4800-ról mindössze kétezer fővel gyarapodott. A két földesúri város közül Nagykanizsa a Dél-Dunántúl legfontosabb kereskedelmi központja volt, amely a vizsgált korszakban lépett a középvárosok sorába: népessége a fél évszázad folyamán csaknem megkétszereződött, 1846-ban megközelítette a tízezer főt. Szombathely viszont a kisvárosok közé sorolható, lakosságának száma a század közepén is csak 4300 fő volt, ennek ellenére e korszakban mind a kereskedelem, mind a kézművesipar fejlődése miatt erősödött gazdasági jelentősége: ekkor már nemcsak felvevőpiaca, hanem iparcikk- és nyersanyagellátója, egyház-igazgatási és kulturális központja volt környékének. A bevándorlók esélyei a polgárjog elnyerésére Az, hogy az újonnan bevándoroltaknak milyen esélyeik voltak a polgárjog elnyerésére, az egyéni adottságok mellett két tényezőtől függött: elsősorban attól, hogy tágult-e vagy szűkült a polgárfelvételek száma, azaz attól, hogy a város vezetése milyen stratégiát folytatott: a polgárjogot elsősorban a helyben születettek monopóliumaként igyekezett-e megőrizni, vagy tágabb teret adott a bevándorlók ilyetén beilleszkedésének? Ha megvizsgáljuk a polgárjogot elnyertek számát tízévenkénti bontásban, valamelyest eltérő tendencia figyelhető meg a szabad királyi városokban és a földesúri városokban. A szabad királyi városokban az új polgárok száma a század első évtizedétől erőteljesen csökken, köszönetet Tilcsik Györgynek). Székesfehérvár és Nagykanizsa esetében csak eltérő szempontú feldolgozásokra támaszkodhattam: BONOMI 1944/45, illetve KERECSÉNYI 1978. 6 Kanizsa és Szombathely mint földesúri város valójában nem adományozhatott volna polgárjogot, s polgárai nem is feleltek meg a polgárság rendi kritériumainak. A 18. századtól kezdve azonban számos más földesúri város mellett tehetősebb lakói olyannyira polgároknak tekintették magukat, hogy meghonosították a szabályos polgárfelvételt. A polgárjognak e településeken csupán a város belső életében volt jelentősége.
