Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)

A dunántúli városok társadalma

reskedök e csoportnak mindössze 4%-át tették ki, elérte a 24%-ot. Az 1830-as évektől a legkisebb vagyonokat a kézműveshagyatékok között találjuk. A hagyaték szerkezetét az ingatlantulajdon növekvő aránya jellemzi (lásd az 5. táblázatot). A 18. század végén az ingatlanok értéke az összvagyonnak csak 30%-át tette ki. Ez az arány fokozatosan növekedett, a csúcspontot az 1820-as évek 57%-ával érte el, majd a következő évtizedben 47, az 1840-es években pedig 32%-ra csökkent. Feltehetően a dekonjunktúra ismert jelenségéről, a vagyon ingatlanba menekítéséről van szó. Érdemes megjegyezni, hogy Pesten az 1830-as években az ingatlan értéke csak 35%-ra rúgott, Sopronban viszont az egész vizsgált időszakban a hagyaték több mint felét tette ki. A készpénz jelentéktelen mennyisége e korban általános volt, a győri 4-7% arány még így is - az 1840-es évek kivételével - meghaladta a soproni értéket (lásd a 7. táblázatot), és az 1830-as években magasabb volt a pesti aránynál is. Meglepően csekély viszont a pénzkövetelések aránya, mely a 18. század végi 18%-ról 5%-ra csökkent, és csak az 1840-es években érte el újra a 18%-ot. Sopronban az aktíva 1791 és 1820 között a hagyatékoknak mintegy egynegyedét, az 1830-as évektől pedig körülbelül egyharmadát, Pesten ugyanakkor több mint egyötödét tette ki. E tekintetben markáns különbség figyelhető meg a férfi és női hagyatékok között: az utóbbiaknál a pénzkihelyezésnek sokkal nagyobb szerepe volt. A női hagyatékoknak az 1790—1810-es években egynegyedét tették ki a követelések, az 1810-20-as években arányuk 10% alá csökken (de ekkor is meghaladja a férfiak hiteleinek arányát), az 1840-es években pedig 20% fölé emelkedik. A győri hagyatéki leltárak e nyers kiértékelése azt mutatja, hogy a városi jómódú és középréteg vagyona a vizsgált több mint fél évszázad alatt csak csekély mértékben növekedett. A vagyon összetételét az ingatlanok értékarányának növekedése és a növekvő adósságteher jellemezte. A reprezentált vagyoni csoport erősen differenciálódott, erről tanúskodik a növekvő különbség a legkisebb és legnagyobb hagyatéki összeg között. A kézművesek jelentős részének anyagi helyzete romlott, a kereskedői vagyon relatív és abszolút értelemben növekedett. A 19. század elejétől megjelennek a hivatalnokok és értelmiségiek módosabb képviselői. Mindez oly mértékben összecseng az országos gazdasági-társadalmi fejlődés ismert tényeivel, hogy - ha csak a győri anyag lenne birtokunkban - azt hihetnénk, a győri fejlemények a korabeli magyar városi fejlődés tipikus példái. A soproni adatok azonban egész más képet mutatnak. A soproni polgárok vagyoni helyzetének és vagyonszerkezetének alakulása A soproni hagyatékok egy főre jutó átlagértéke az 1800-as konjunkturális évtizedben érte el a győrieknél ekkor valamivel magasabb csúcspontját, és ettől kezdve meredeken zuhant lefelé, messze a 18. század végi, amúgy is alacsony érték alá (lásd a 3. táblázatot). Itt az eladósodás mértéke is sokkal súlyosabb volt, mint Győrben: az adósságok már a 18. század utolsó évtizedében is a hagyatéki összeg egynegyedére rúgtak, az 1810-es években az érték 82%-át, az 1820-as években kétharmadát tették ki, majd az 1830-as évek csekély mértékű csökkenése után az 1840-es években újból a hagyaték kétharmadát emésztették fel (lásd a 7. táblázatot). Itt a tiszta hagyaték mozgása szinte pontosan követi - alacsonyabb szinten - az egész hagyatéki összeg alakulásának vonalát, csak az 1830-as évek csekély emelkedése jelzi az adósságteher némi, átmeneti enyhülését. A soproni hagyatéki vagyonnak a győritől eltérő alakulását először az örökhagyók eltérő összetételének tulajdonítottam. Sopronban ugyanis az örökhagyók jelentős, a vizsgált időszak-