Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)

A dunántúli városok társadalma

1810-es évek 53%-os aránya után az 1820-as években a hagyatéki összeg kétharmadát is elérte, míg Győrött ugyanez idő alatt az adósságok a hagyatéki összeg 5%-áról 27%-ára emelkedtek. Az 1820-as évek végén a legnépesebb város a 18. század végén még harmadik helyen álló Fehérvár volt, 20 000 főt meghaladó lakosságával. A második helyen álló Győrt a 18. század végén még az ötödik helyet elfoglaló Pápa követte. Míg a 18. század végén mind a három legnépesebb település szabad királyi város volt, 1827-re már egy földesúri város is a rangsor élére került. Mindez a rendi hierarchiában alacsonyabb rangú földesúri városok előretörését és a rendi értelemben polgárnak nem tekintett lakosságuk gazdasági szerepkörének erősödését jelzi. A polgárság rendi csoportjának kisebbségbe szorulása a városi lakosság összességében csupán a rendi szerkezet gyengülését, bomlását, nem pedig a polgárság átalakulását jelzi, hiszen a városi funkciót betöltő püspöki és földesúri városok szintén céhes szervezetű és szemléletű kézműveseinek, kiskereskedőinek tevékenysége, érdekei és mentalitása a régi polgárságéval csaknem azonos volt. A szabad királyi városokon belül a vagyoni rétegződés elmélyülése, a különböző foglalkozások jövedelmezőségében és presztízsében végbemenő változások, az etnikai összetétel módosulása tette mind halványabbá a rendi elhatárolódás vonalait. Korábban a polgár és nem polgár városlakók közötti határ durván a tulajdonosok és tulajdonnal nem bírók, az önállóak és a munkavállalók között húzódott. Az 1820-as években ez az elhatárolódás már nem volt ilyen egyértelmű: Sopronban és Győrött az önálló iparüzőknek már több mint egynegyede, Fehérváron egyharmada, Pécsett 3 8%-a, Esztergomban csaknem 42%-a nem tartozott a rendi polgárság soraiba. A polgárjoggal nem rendelkező kereskedők aránya pedig 10-15% körül mozgott. Mindez részben a polgárfelvételek tanácsi korlátozásának, részben annak tulajdonítható, hogy mivel a polgárjog megszűnt az ipar- és kereskedés üzésének előfeltétele lenni, vonzása a városlakókra gyengült. A céhes hierarchia bomlását tükrözi, hogy Sopronban az önálló iparűzők 10%-a, Esztergomban 7%-a, Pécsett pedig már több mint egyharmada mesterjoggal nem rendelkező legény volt. A régebben a városok gazdasági életében legfontosabb szerepet betöltő, a városigazgatásban befolyást gyakorló, a városi szabadságjogokat kizárólag élvező polgárság a szabad királyi városok adózóinak immár kis részét, mintegy egynegyedét kitevő és nagyobb előnyöket nem élvező részévé süllyedt. Egyre kisebb szigetet alkotott nemcsak az eddig is többségben lévő napszámosok, bérből élő városlakók tömegéhez viszonyítva, hanem a polgári foglalkozást üző lakosok között is. Befolyása a városvezetésre minimálissá, inkább illuzórikussá vált, gazdasági szerepe, legalábbis a többséget kitevő kézműveseké és a régi boltos kereskedőké, eltörpült egynémely, polgárjoggal nem rendelkező, frissen megtelepedett gabona- és terménykereskedőé, pénzemberé, sőt egyes városokban néhány intenzív árutermelést folytató őstermelőé mögött is. A polgárjog megszerzése a nagyobb városokban ekkor már elsősorban azok számára volt fontos, akik ily módon szerették volna emelni társadalmi presztízsüket vagy elősegíteni meggyökeresedésüket a városban: elsősorban a bevándorló kisebb céhes mesterek, kiskereskedők, általában a kisebb egzisztenciák számára. Ily módon a 19. század első évtizedeiben mind mélyebbé vált a szakadék a polgárság valóságos és vélt szerepe, helyzete, társadalmi rangja között. Bár magát továbbra is a város vezető rétegének tekintette, a városi funkciók érvényesítésében korábban valóban betöltött vezető szerepe megrendült. Köztudott, hogy a polgárjoggal rendelkezők többsége az elsősorban a belső helyi igények kielégítését szolgáló, a városfejlődést egyre kevésbé előmozdító kézművesipar és kiskereskedelem képviselői közül került ki. A polgárság szerepének megítélése szempontja-