Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
A dunántúli városok társadalma
hogy a városi társadalom foglalkozási szerkezetében sem észlelhető látványos elmozdulás a polgári fejlődés irányába. A felszín alatt azonban fontos átalakulási folyamat indult meg: a rendi szerkezetből a polgári társadalomba való átmenet. A polgári struktúrák erősödésének, illetve a rendi szerkezet válságának szimptómái a reformkorban nyilvánultak meg erőteljesebben. Ennek mlajdonítható, hogy az 1790-1830-as évekre vonatkozóan, a gazdag forrásanyag ellenére, alig folytak vizsgálódások. Ilyen irányú kutatások hiányában az átalakulásnak inkább a feltételeit, kereteit kísérelhetem csak meg megvilágítani: a folyamat részletekbe menő feltárása további, összehangolt kutatásokra vár. Az átalakulás a francia forradalmat követő európai és magyarországi gazdasági változások hatására indult meg. A vizsgált korszak - 1790-1830 - a gazdasági hatások szempontjából durván két periódusra bontható: az első, az 1790-es évek közepétől az 1810-es évek közepéig, a francia háborúk és a kontinentális zárlat kora, a konjunktúra időszaka volt, melyet az 1810-es évek második felében jelentkező agrár- és hitelválság okozta dekonjunktúra követett. E gazdasági események a városokat különbözőképpen érintették, aminek következtében a három évtized alatt a dunántúli városhálózat összetétele és településhierarchiája is módosult. A belső kereskedelem mindinkább néhány városba koncentrálódott, melyek az egyre növekvő terület gazdasági központjává váltak. Az 1820-as évek végén a 12, egyértelműen városi funkciót betöltő település a Dunántúl lakosságának több mint felével szoros, további egynegyedével lazább gazdasági kapcsolatban állt. A 18. század végén még szűkebb helyi jelentőségű piachelyek - így például a nyugati határszéli uradalmi központok is - elvesztették gazdasági központi szerepüket. Vonzásuk minimálisra csökkent, egykori vonzásterületük népessége főleg Kanizsa, Szombathely és Körmend városait kezdte látogatni. E három város az 1820-as évek végén vonzáskörzete nagyságát tekintve maga mögé utasította a korábban vezető szerepet játszó Győrt, Veszprémet és Fehérvárt is. (Ez utóbbi volt egyébként az egyetlen város, amelynek tiszta vonzáskörzete a vizsgált időszak alatt csökkent.) Mialatt a nyugati határszél városias jellegű piachelyei eljelentéktelenedtek, megnőtt a Duna menti kikötőhelyek, például Mohács, Tolna gazdasági szerepe, ami gyors népességnövekedésükben, a kézművesek és kereskedők nagy számában is megmutatkozott. E kikötő- és átrakodóhelyek azonban ez időben csak csekély központi helyi szerepkört töltöttek be. A városlakók száma a Dunántúlon a vizsgált három évtized alatt kétszer olyan gyorsan növekedett ugyan, mint a falvaké, de az átlagos 34%-os növekedési ráta elmaradt az alföldi és peremvidéki városok növekedése mögött. A tízezer főnél népesebb települések száma a 18. század végi 3-ról 5-re emelkedett, a többség azonban továbbra is 5-10 ezer főnyi népességű kisváros maradt. Módosult a városok népességszám szerinti rangsora is: Győr az első helyről a másodikra, Sopron a másodikról a negyedik helyre süllyedt. Sopron egykori vezető szerepének megrendülését, hanyatlását nem csupán népességének változatlan száma jelzi, de ezt tanúsítja az elit- és a középrétegek vagyoni helyzetének romlása is. A vizsgált korszakból fennmaradt mintegy ezer hagyatéki leltár elemzése során kiderült, hogy a hagyatékok átlagos összege az 1820-as években-az 1800-as és 1810-es évek átmeneti, nyilván inflációs jellegű felduzzadása után-teljesen megegyezett a 18. század utolsó évtizedének átlagértékével. Ugyanez idő alatt Győrött -igaz, fele annyi leltárból ítélhetően - a hagyatékok átlagos összege 72%-kal nőtt. A hagyatéki iratok Sopronban egyúttal a lakosság fokozódó eladósodását jelzik. A hagyatékot terhelő passzíva, amely a 18. század végén még csak a hagyatéki összeg értékének 25%-ára rúgott, az
