Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)

A dunántúli városok társadalma

VÁROS ÉS VÁROSI POLGÁRSÁG A DUNÁNTÚLON (1790-1830) A francia forradalom idején a magyarországi polgárság számban csekély, gazdasági, politikai súlyát tekintve jelentéktelen rendi csoportot alkotott, amelynek léte, a feudális privilégiumokon alapult. Érthető tehát, hogy a francia forradalom, ha feltehetően nem volt is teljesen hatás nélkül a gondolkodásra, nem sarkallta a polgári átalakulás önálló programjának, vagy akár csak egyes követeléseinek megfogalmazására, az amúgy is csak a nemesség szűk körére korlátozódó jakobinus mozgalomban sem játszott szerepet. A szervezkedésben részt vevő néhány polgári származású tisztviselő és értelmiségi, vagy a polgári elit néhány képviselőjének lelkesedő megnyilatkozása a forradalomról mit sem változtat azon a tényen, hogy a polgárság mint önálló politikai erő, pontosabban a modern értelemben vett polgárság, amelyben a forradalom valamelyest is komoly visszhangot válthatott ki, nem volt ekkor színen. A polgárság gyengesége akkor is szembeötlő, ha figyelmünket a polgárjoggal rendelkezők, a régi rendi polgárság maroknyi csoportján túl a városlakók összességére terjesztjük ki, beleértve a városi funkciót betöltő mezővárosok népességét is. A városlakók aránya a Dunántúlon a forradalom idején az össznépességnek mindössze 5,5%-át tette ki, arányuk három évtized múltán csaknem változatlan, 6,6% volt. Gyengeségüket megosztottságuk is fokozta: a polgári érdekközösség és azonosságtudat kialakulását nemcsak a polgárjogúak és a polgárjoggal nem rendelkezők, illetve a városi privilégiummal bíró szabad királyi városok és földesúri városok eltérő rendi állása, nemcsak az etnikai, nyelvi, vallási különbségek akadályozták, hanem még inkább az a tény, hogy gazdasági tevékenységük, érdekeik meghatározott városhoz kötődtek. Érdekeik artikulálásában, gondolkodásukban a partikularizmus játszott meghatározó szerepet. A helyi - a városi és vonzáskörzeti - piacot monopoljoggal uralni kívánó városi kézművesek és kiskereskedők a szomszéd város polgáraiban inkább vetélytársat, mint szövetségest, azonos érdekű társat láttak. A városhatártól nem befolyásolt összetartozás tudata, a szociológiai értelemben vett rendi azonosságtudat a polgárságnak csak kis töredékét jellemezte, azt a csoportot, amelynek gazdasági tevékenysége országos, regionális jelentőségűvé emelkedett: néhány ipari vállalkozó mellett elsősorban a nagykereskedőket. A feudális viszonyok erejére jellemző, hogy még e réteg is arra kényszerült, hogy kifejezetten polgári törekvéseit: a teljesítmény rangjának a rendi, születési előjogok biztosította ranggal egyenértékűnek való elismertetését, a nemességgel azonos státuszt paradox módon a kiváltság feudális intézménye útján kísérelje meg elérni. Azt követelték ugyanis, hogy a nagykereskedőt anélkül, hogy nemesi rangra emelnék, tekintsék és kezeljék valóságos nemesnek. E kiváltság azonban már nem helyhez, városhoz kötött, hanem a nagykereskedők csoportjának egészére vonatkozott volna, s ezzel is elhatárolták magukat a rendi polgárságtól, amellyel nem vállaltak és nem is érezhették közösséget. A modem értelemben vett polgárság e képviselői, vagy inkább előfutárai a forradalom idején, de még 1830 körül is csak maroknyi csoportot alkottak. Ennek többsége is a fővárosban, Pesten koncentrálódott: a dunántúli városokban működő egy-két képviselőjük a polgárság magatartását döntően nem befolyásolhatta. E tények azt a benyomást kelthetik, hogy a francia forradalmat követő három évtizedben semmi sem változott a dunántúli polgárság életében. A változatlanság benyomását erősíti az is,