Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)

Módszertani kérdések

és élő, de mesterjogot nem nyert legénytől, jövedelmük, munkájuk, vagyoni helyzetük mind nagyobb hasonlósága ellenére. A kortársi értékrend kritikátlan átvétele gyakran ellentmondásokhoz vezet: a céhek iparfejlődést gátló politikájának általános ostorozását követően a kézművesek helyzetének tárgyalása során a céhek által el nem ismert önálló iparűző csak a kontár, a nem a mester háztartásában élő legény legfeljebb a bérmunkássá váló legény titulusát nyerheti. A mesterré válás lehetőségeinek beszűkülését minden munka hosszan ecseteli, de alig-alig található olyan elemzés, amely kimutatná a legények önállósulásának új formáit s azt, hogy ez a legények mely és milyen széles rétegét érintette. A források megszólaltatásakor véleményem szerint a történész kérdéseinek arra kell irányulniuk, hogy meghatározzák az egyes társadalmi csoportoknak, foglalkozáscsoportoknak a városi központi funkciók teljesítésében betöltött szerepét jelentőségét és változásait, valamint termelőtevékenységükjövedelemszerzési módjuk hagyományos vagy új, előremutató vonásait mérlegelve jellemezzék a gazdasági, társadalmi átalakulásban betöltött szerepüket. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a vizsgálat során figyelmen kívül hagyható a korabeli értékrend, amely a feudális kategóriákhoz igazodott. Bár a pénz, a vagyon mindig is és egyre inkább fontos választóvonalként jelentkezett az egyes társadalmi csoportok között és azokon belül is, a városlakók jelentős részének a szemében a magasabb társadalmi rangot nagymértékben a kiváltságos helyzet biztosította. Ez az értékrend késztette a vagyonosabb városlakókat arra, hogy folyamodjanak a valójában már csak minimális előnyöket biztosító és jelentős költségekkel járó polgárjogért, illetve a nagyobb tőkével rendelkezőket arra, hogy az immár nem sokat érő polgárjog helyett anyagi áldozatok árán is nemességet szerezzenek. A honoráciorok korántsem egyértelmű, mégis a kiváltságosokét megközelítő helyzete ösztönözte a módos kereskedőket és kézműveseket arra, hogy fiaikat ne a jövedelmező üzlet, műhely örököseivé neveljék, hanem taníttassák, s lányaikat sokszor szerény jövedelmű hivatalnokokhoz, katonatisztekhez adják feleségül. Bármennyire szubjektív volt is az egyes társadalmi csoportoknak önmagukról és más csoportokról alkotott értékítélete, s bármennyire eltolódott is már a 19. század első felében a valóságos és vélt értékrend, a társadalomvizsgálatokban ez utóbbi sem hagyható figyelmen kívül, mivel legalább olyan jellemző az adott társadalomra, mint a valóságos. A feladat éppen az, hogy felfedve a kiemelt jogállásúak csoportjának megváltozott összetételét, szembesítsük ezt az értékrendet a valóságban meglevő helyzettel. Az egyes társadalmi rétegek, foglalkozáscsoportok helyzetének és rétegződésének vizsgálatakor az eddigi, többnyire csak a foglalkozást Jogállást és vagyoni helyzetet (amely felmérésére az ezt csak durván tükröző adótételekre támaszkodnak) figyelembe vevő jellemzést egy komplexebb, több tényezőre támaszkodó jellemzésnek kell felváltania. A városlakók nemcsak jogállás, foglalkozás, vagyoni helyzet alapján elkülönülő csoportokat és rétegeket alkottak, de válaszvonalat vagy összekötőkapcsot jelenthetett közöttük vallásuk, etnikumuk, származáshelyük is. Az újabb munkák e szempontokat is érvényesítik, de többnyire csak az egész lakosságra kivetítve. Arra kellene törekedni, hogy az e szempontokat figyelembe vevő megoszlást az egyes társadalmi rétegekre kivetítve is feltárjuk. Ehhez az eddig felhasznált források más kérdésfeltevésen alapuló, sokoldalúbb, alaposabb elemzésére s főképp új, eddig nem vagy alig kiaknázott források kritikai feldolgozására van szükség. Nyilvánvaló, hogy minden társadalomtörténeti elemzés első lépése a lakosság számának meghatározása kell hogy legyen. Erre vonatkozóan a 18. századból csak a századvégi, József-kori népösszeírásokból menthetők többé-kevésbé megbízható adatok, az előző idősza-