Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)
Társadalmi összetétel - társadalmi mobilitás a fővárosban
adást lebonyolító örökös nevét - ha egyáltalán rögzítik az elidegenítés tényét. Valószínű, hogy e csoport tagjai csak rövid időre, átmenetileg települtek meg a városban - erre utal az is, hogy bár belvárosi ingatlanuk kellő alapul szolgált volna a polgárjog elnyeréséhez, többségükben nem is folyamodtak érte. Míg a városban továbbra is ingatlannal rendelkezők közül 24 (83%), addig a 4. csoportba soroltak közül mindössze 9 (31%) rendelkezett polgárjoggal. Hasonlóképp alacsony volt a polgárjogúak aránya a 3. csoportban is: mindössze 22 (38%) nevét találtuk meg a polgárkönyvben.17 Itt is szinte bizonyosra vehetjük, hogy azok a háztulajdonosok, akik maguk adták el ingatlanukat, azok közül kerültek ki, akik nem találván meg a számításukat Pesten, hamarosan továbbálltak, és másutt próbáltak szerencsét. Végrendelet vagy hagyatéki leltár utánuk sem maradt fenn. Elköltözésükre utal az is, hogy bár közülük 12-en még 1746 előtt adták el házukat, mindössze egyikük nevét találjuk meg az 1746/47. évi adóösszeírásban felsorolt lakók között.18 Problematikus azoknak a további sorsa, akik megrendült anyagi helyzetük miatt kényszerültek megválni ingatlanuktól. Róluk elképzelhető lenne ugyan, hogy bérlőként, lakóként továbbra is a városban éltek, a 18. századi polgárok mentalitását ismerve azonban ez olyan társadalmi süllyedést jelentett volna számukra, amire csak ritkán és igen kényszerítő körülmények hatására szánhatták el magukat. Hiszen egy kézműves vagy kereskedő vevőkörének bizalmát csődjének, eladósodásának híre, vagy legbiztosabbnak tekintett anyagi bázisának -ingatlanának - elvesztése oly mértékben megrendítette, hogy ha nem mondott le a felemelkedés reményéről, könnyebbnek tűnhetett számára idegenben, ismeretlenként újrakezdeni pályáját, így inkább azok maradhattak házuk elvesztése után a városban, akiket hajlott koruk, vagy teljesen megrendült anyagi helyzetük gátolt az elköltözésben. így például Monár János halász 1733-ban szerződést kötött Scopek Ferenccel, melyben a neki nyújtott hitelek, valamint további eltartása fejében átengedte a házát.19 Nem ismerjük ugyan Monár életkorát, de abból ítélve, hogy már 1695-ben polgárjogot nyert, s röviddel a szerződés megkötése után, 1739-ben meghalt, arra következtethetünk, hogy idős kora, vagy esetleg rokkantsága miatt kényszerült erre a lépésre. Edegger vaskereskedő is a városban élte le utolsó éveit azután, hogy 1758-ban - feltehetően adósságai kifizetésére - megvált belvárosi házától. 1722-ben szerzett polgárjoga és 1761-ben bekövetkezett halála azt sejteti, hogy ö is hajlott kora miatt mondott le arról, hogy másutt próbáljon szerencsét.20 Ugyancsak logikailag feltételezhető, hogy azok az örökösök, akik eladták szüleik házát anélkül, hogy más ingatlannal bírtak volna, nem voltak vagy nem maradtak pesti lakosok. A szülői ház eladása vagy árverésre bocsátása - több örökös esetén - igen gyakori jelenség volt, mert ha a végrendelet nem jelölte ki az utódok közül a ház jövendő tulajdonosát, s az örökösök sem tudtak megegyezni, a vételárat osztották fel egymás között. Többnyire azonban az árverésen - vagy megegyezés útján - valamelyik testvér jutott a ház birtokába, pénzzel elégítve ki örököstársait. Az is gyakori eset, hogy az örökösök - vagy egyesek közülük - a vételár rájuk eső részéből más ingatlant szereznek - ha ugyan már előzőleg nem volt házuk. Mindenesetre a fentebb elmondottak alapján valószínűtlennek látszik, hogy komolyabb anyagi okok fennforgása nélkül az örökösök ne igyekeznének megtartani a jogi és gazdasági helyzetüket megerősí-17 BFL PL Tanácsi iratok. Polgárkönyv (Matricula Civium Pesthiensium) 1687-1848. 18 BFL PL Adóhivatal iratai. Portions Anschlag... 1746/47. 19 BFL PL Test. a. a. 451. 20 BFL PL Test. a. a. 740.
