Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)
Társadalmi összetétel - társadalmi mobilitás a fővárosban
tisztázása szinte megoldhatatlan feladat, s így a vizsgált tömeg aránylag kis száma ellenére is csak mintacsoporton ellenőrizhető a nyert arányszámok megbízhatósága. Mindenekelőtt ki kellett választanunk a rendelkezésre álló forrásanyagból a mintavétel -és általában a további vizsgálat - szempontjából legalkalmasabb összeírásokat. A kiválasztás fő szempontjai: a vizsgált időmetszetek lehetőleg arányos eloszlása, az összeírásban szereplők számban és jellegében azonos köre, s nem utolsósorban az összeírás céljának és módszerének lehetőség szerinti azonossága alapján az 1733. évi telekkönyv első tulajdonosainak jegyzékét, az 1786. évi telekkönyvi mutatókat és az 1822. évi telekösszeírást ítéltük a legmegfelelőbbnek. Mindhárom összeírás célja az ingatlantulajdonosok nyilvántartása volt, s az e forrásokban szereplő ingatlanok egymással kivétel nélkül azonosíthatók voltak, míg a többi, a házakat többnyire adóosztályok szerint csoportosító összeírásban szereplő ingatlanok kisebb-nagyobb részének azonosítását nem lehetett elvégezni. Pedig egy-egy család kontinuitásának megítélése szempontjából ennek sokszor perdöntő jelentősége volt. A rendelkezésre álló egyéb összeírások közül egyébként az 1746/47. évi összeírás számításba sem jöhetett, mivel nem különítette el a belvárosi és külvárosi házakat.14 Az 1735/36. és 1772. évi összeírásokat ezúttal azért is mellőztük, mert eltérő rendszerükből kifolyólag megnehezítették volna az azonosítást az 1822. évi összeírással. A telekkönyveknek a vizsgálat és a mintavétel alapjául szolgáló kiválasztása természetesen nem jelenti a többi forrás teljes mellőzését: mind a telekkönyvben szereplők foglalkozásának megállapításában, a kétes családi leszármazás tisztázásában, mind a későbbiekben, a társadalmi mobilitás egyéb kérdéseinek megvilágításában kiegészítő szerepet fognak játszani. Vizsgálatunk szempontjából a véletlen mintavétel alkalmazása látszott a legcélszerűbbnek. Kiválasztva mindhárom összeírásból azokat, akiknek azonosságát vagy családi folytonosságát a telekkönyv alapján már megállapítottuk, a megmaradóit, betűrendben rendezett névanyagból kiszedve minden harmadik nevet, 1733-ra 142, 1786-ra 125, 1822-re 141 főből álló mintacsoportot nyertünk. A mintacsoport és az alapsokaság foglalkozási rétegeződésének ellenőrző összehasonlítása után (5. táblázat) azt tapasztaljuk, hogy a minta nagyjából azonos arányban képviseli a háztulajdonosok különböző foglalkozáscsoportjait. A mintacsoportokban szereplő háztulajdonosok nagy részénél már a teleklevelek jegyzőkönyveiből, illetve a telekátírási jegyzőkönyvekből megállapíthattuk, hogy ingatlanuk mikor és milyen körülmények között cserélt gazdát. A telekfelvallásokból gyakran nyomon követhető volt a leányági örökösödés, mert ezek - a telekkönyvekkel ellentétben - csaknem minden esetben feltüntetik a társtulajdonos házastárs nevét is. Nemegyszer tisztázni lehetett az eladósodás tényét, és konstatálni lehetett, hogy a házat azért adták el, mert a tulajdonos utódok nélkül halálozott el. A házak nagy többsége közvetlenül a háztulajdonos családfő halála után, vagy röviddel később cserélt gazdát. Számos esetben az özvegy második (sőt harmadik) férjére írták át, többnyire azonban a hagyatéki eljárás során értékesítették, és a vételárat elosztották az örökösök között. Mivel a teleklevelek többnyire csak az özvegyet vagy egy örököst neveznek meg, a többi örökös nevét általában a végrendeletekből vagy hagyatéki leltárakból sikerült megállapítani, ha 14 Az 1735., 1772. és 1786. évi összeírásokkal való leggondosabb összevetés alapján is csak 466 belvárosi házat sikerült azonosítani, ezeknek is vagy 10%-a bizonytalan. Mivel 1735-ben 526, 1772-ben 558, 1786-ban pedig 545 ház állt a Belvárosban, az azonosítatlan házak aránya elég magas maradt.
