Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)
Társadalmi összetétel - társadalmi mobilitás a fővárosban
Az igényeket, az értékrendet tehát nem egyedül a vagyoni helyzet határozta meg, s ha a reprezentatív lakás, fogatok, ékszer, divatos ruházkodás az Ungerékhez hasonlóan gazdag, régi eredetű vezető pesti családoknál presztízsmegőrző, kötelező követelmény volt, a tisztviselőknél, értelmiségieknél jövedelmüket sokszor meghaladó igény, a kézműves-kereskedő közép- és kispolgári rétegeknél kifejezetten a presztízsszerzés, a társadalmi felemelkedési stratégia tartozéka. A polgári értékrendhez való túlhangsúlyozott alkalmazkodás, a mesterré válásra, önállósulásra való alkalmasság bizonyítása, látszatpresztízsre törekvés jellemezte a vizsgált hagyatéki iratokban szereplő néhány kézmüveslegény és kereskedősegéd mentalitását. Ok természetesen, családjuk, önálló háztartásuk, s így lakásuk sem lévén, nem lakáskörülményeikkel, hanem öltözködésükkel bizonyították a polgársághoz tartozásukat. Felsőruháik - ha minőségben valószínűleg nem is, de - számban, választékban, jellegben megegyeztek a vagyonosabb polgárok ruhatárával: hagyatékukból nem hiányzott természetesen az ezüst zsebóra sem. Szinte egyedüli vagyonuk: ruházatuk 180-220 forintos értéke gyakorta felülmúlta nemcsak jó néhány mester ruhatárának, de egész ingóságának értékét is. Ennél azonban figyelemreméltóbb, hogy -a polgári image-et haláluk után is őrizendő - szinte egész vagyonkájukat a jótékony célra szánt adományokra és a külsőségeiben a jobb módú polgároknak dukáló temetési szertartásra fordították, így például a Bajorországból származó Korch Bálint péklegény 262 forintos hagyatékából 25 forintot adományozott a pesti plébániának, 10-10 forintot a vakok intézetének és a tisztviselők nyugdíjegyesületének, további 5 forintot pedig a városi kórháznak.32 Az 1153 forintot hátrahagyó csehországi származású Grübl Jakab serfőzölegény 25 forintot adományozott a ferencvárosi templomnak és az iskola építésére, a vakok intézetének és a kórháznak,33 míg a már említett Stampl fűszerkereskedő 8000 forint hagyatékából mindössze - 2-2 forintot szánt a kórház és a szegényház céljaira. A péklegény temetési szertartásainak költségei 224 forintra, a serfőzőlegényé 348 forintra rúgtak, úgyannyira, amennyit a család egyik jómódú sertéskereskedő elhantolására fordított, és messze meghaladta például Fischer Alajos asztalosmester szegényes temetésének 42 forintos költségét.34 Igaz, az említett legényeknek nem kellett feleséget, gyermekeket eltartaniuk, bár külföldön élő közeli hozzátartozóiknak talán jól jött volna e csekély összeg is. A hagyatéki iratok alaposabb elemzése meghaladná e tanulmány kereteit: annyit azonban leszögezhetünk, hogy a főleg módosabb rétegek helyzetét reprezentáló leltárak csekély számuk ellenére árnyaltabban tükrözik a vagyoni helyzetben és életmódban mutatkozó különbségeket, mint az adótételek eloszlása. Az átlagadó alapján történt durva csoportosítást finomítják, s feltárják, hogy milyen körülmények között emelkedhettek - és emelkedtek ki - a kevésbé jövedelmező szakmákból jómódú, sőt gazdag családok. A hagyatéki iratokból kirajzolódó vagyoni rétegződés, sőt még a legnagyobb vagyonnal rendelkezők összetétele sem mond ellent a különböző foglalkozáscsoportok eltérő jövedelmezőségéről levont következtetéseknek, miszerint a 19. század közepére a kézművesmesterek többsége a városi középrétegbe, annak is sokszor az alsó szegélyébe tartozott. A kézművesipar mindinkább a helyi lakosság ellátására korlátozódott, város és vidék kapcsolatában szerepét a gyáripar termékeit forgalmazó kereskedelem vette át, s a kereskedők pozícióját erősítette Pest termény forgalmi központ szerepe is. A külföldi árukat kínáló kereske-32 BFL IV. 1202/cc. Test a. n. 3054. 33 BFL IV. 1202/cc. Test a. n. 3091. 34 BFL IV. 1202/cc. Test a. n. 3602.
