Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)

Társadalmi összetétel - társadalmi mobilitás a fővárosban

kapásokra kivetett adóval egyező 1 forint 38 krajcárt. Hasonló különbségtétel észlelhető a legényeket még differenciáltan adóztató 1803. és 1806. évi adókivetéskor. 1837-ben azonban a legények adóját már egységesen 2 forintban állapították meg, és ezt az összeget 1840-ben 1 forint 15 krajcárra csökkentették. Míg 1797-ben a megadóztatott legények az összes jövedelemadó fizetésére kötelezettek 12%-át és a kézmüvesiparral foglalkozók 27%-át tették ki, 1840-ben már az adófizetőknek több mint egynegyede, a kézműveseknek pedig több mint fele (51%-a) közülük került ki. Ezekből az arányokból is leolvasható a kézművesipar megváltozott helyzete: ugyanis a mestereknél lakó legényeket nem adóztatták. Az adókivetésben szereplők tehát részben saját kézre dolgozó, tanácsi engedéllyel vagy anélkül működő önálló iparűzők voltak, illetve külön háztartást alapító, helyzetükben egyre inkább a bérmunkáshoz közelítő munkások. Az utóbbiak közé tartozhattak a legényeknek mintegy egyharmadát kitevő kőműves-, ács- és kőfaragólegények, míg másik nagy csoportjuk, a 39%-ot kitevő ruhaipari szakmákat űző és 15%-ot kitevő, faipari, főleg asztalos szakmában tevékenykedő legények többsége az előbbi csoporthoz. (1797-ben az adózó legények 56%-a még az építőiparban működött, 12%-a hajóslegény volt, azaz olyan két szakmában működtek, ahol a céhes mester-legény viszony már korán felbomlott.) A legények önállósága azonban gyakran formális volt; éppen a szabó- és asztaloslegények váltak a módos mesterek vagy kereskedők bedolgozóivá. E függőség egyre szélesebb körű elterjedéséről tanúskodnak például a szabócéhnek a kelmekereskedőkkel, divatárusokkal, zsidó ruhakereskedőkkel folytatott állandó pereskedései.17 Az önálló iparűzőként működő és az alkalmazásban álló, de önálló háztartást alapított legények adótétele azonos volt, azaz amennyiben a jövedelemadó pontosan tükrözte a megélhetési viszonyokat, helyzetük hasonló volt egymáshoz. Úgy tűnik, hogy 1840-ben az önállósult legények képviselték az önálló iparűzők legszegényebb rétegét. Míg 1797-ben a mesterek egyötödének adója egyezett meg, vagy múlta csak valamelyest felül a legényekre kivetettet, 1848-ban már csak 5%-uké. A megadóztatott legények növekvő száma csak egyik jele volt a céhes kézművesipar megrendülésének, pontosabban a kézművesipar megváltozott szerepének. Habár a céhes mesterek továbbra is ádáz küzdelmet folytattak a céhen kívüli „kontárok" ellen, egyre inkább fel kellett ismerniük, hogy a legveszélyesebb és legsikeresebb versenytársaikká az iparcikk-kereskedők és a gyári és manufaktúraipari termékeket közvetlenül a fogyasztókhoz juttató házaló kereskedők váltak, akik ellen szintén panaszáradatot zúdítottak a tanácshoz. A kereskedők tevékenysége háttérbe szorította a város és vidék kapcsolatában korábban jelentős szerepet betöltő kézműveseket azon árukat tekintve is, amelyeket az izmosodó vidéki kézművesipar még nem tudott előállítani. Míg 1828-ban országos viszonylatban a városok vonzáskörzetében 1000 lakosra 6 kézművesjutott, a főváros piackörzetében 13, és a körzetben 953 kereskedő működött, többségük házaló, vásározó kereskedő, aki áruját a pesti lerakatokból szerezte be. Budapest körzetében 1000 lakosra 1,6, azaz háromszor annyi kereskedő jutott, mint más vidékeken. így a kézművesipar szerepe mindinkább a helyi lakosság szükségleteinek kielégítésére korlátozódott. Bár az önálló iparűzők létszámemelkedése alig maradt el a népességnövekedés mögött, a kézműves-17 Lásd pl. BFL IV. 1202/h. Relationes a. n. 4319,4681, 6971. 1202/c. Int. a. n. 2661, 9416.