Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)
Városházlózat-vizsgálatok
kenységét, ezért az élőállat, bőr, gyapjú nemcsak a távolabbi piacokra, de a helyi nyersanyagfogyasztókhoz is idegen kereskedők közvetítésével jutott el. Az 1828. évi összeírás készítője feljegyezte, hogy a tímárok, szűcsök, csapók és posztókészítők tőke hiányában a-Fehérvárból kitiltott - zsidóktól vásárolták a nyersanyagot, s a késztermékeket is nekik adják el. Ezt megerősíti Fényes leírása is, amely szerint „...a gyapjú- és nyersbőrkereskedés... egészen a zsidók kezében van, sőt az egészet az itteni számos rácokkal és görögökkel egyesiüvén, csak ezek űzik. "'1 Úgy tűnik tehát, hogy Fehérvár piaca a forgalomnak elsősorban színhelye volt, amelynek hasznát nem a helyi kereskedők fölözték le. Fényes Fehérvár leírásában nem említi a helyi kereskedők távoli felvásárló- és beszerzési útjait, mint Sopron vagy Györ esetében, még a bort is komáromi, pozsonyi és nagyszombati kereskedők „helybejővén" vásárolták fel. Fehérvár sokrétű egyéb központi funkciót, mint megye- és püspöki székhely igazgatási, gimnáziuma és papi szemináriumai révén oktatási, ezenkívül forgalmi, egészségügyi szerepkört is betöltött. Az ezzel kapcsolatos intézmények hivatalnokai, azaz az értelmiségnek a szokásosnál nagyobb koncentrációja, valamint a megyegyűléseket látogató, illetve hosszabban irt időző nemesség is igényes fogyasztó réteget jelentett az itt működő kézművesek és kereskedők számára. A városban dolgozó nagyszámú iparos és kereskedő minden bizonnyal megelégedett a helyi igények kielégítésével: megfelelő piacot biztosított számukra a 20 000 lakos ellátása. A városban 629 mester 703 legénnyel 71 fajta mesterséget, ezen belül 26 speciális szakmát űzött, és 70%-uk egész évben dolgozott. Jelentős volt a szövőipar: 80 posztóst és pokróckészítőt tartottak nyilván. Az itt működő 66 kereskedő többsége kisebb volumenű forgalmat bonyolított le. Az ezer főre jutó, tőkeerős kereskedők aránya alacsonyabb volt a városcsoport átlagánál. Meglepő módon, a termény- és állatforgalmáról híres városban egyetlen termény- vagy állatkereskedő sem működött. Tiszta körzete a földadatokból következően jelentős terményfelesleggel rendelkezett, kézművesipara igen fejlett volt: ezer főre 23 iparos jutott, ami a csoport átlagának csaknem négyszerese volt. A 14 településen összesen 466 mester 70 legénnyel 27 különböző mesterséget folytatott, igaz, csaknem kétharmaduk csak az év egy részében űzte mesterségét. Elsősorban mészárosok, molnárok, csizmadiák, szabók, takácsok, kovácsok, fazekasok - azaz a vidéken leggyakoribb iparágak képviselői - fordultak elő nagy számban, így csak speciális árukban szorultak a város szolgáltatásaira. Csákvár oppidumban 151 kézművest írtak össze, akik 25 különféle mesterséget űztek. Fémipara különösen jelentős volt, hiszen működött itt bádogos és harangöntő is. Fényes is megemlíti, hogy itt sok harang- és kolompcsináló dolgozik. Jelentősebb számú kézműves élt még Seregélyesen és Zámolyon is, akik azonban a szokványos vidéki szakmák képviselői voltak. 64 település csaknem 91 000 lakosára kiterjedő, megosztott körzetére 3, Fehérvárnál jelentősebb város - Buda, Győr és Veszprém - mellett még Mór gyakorolt jelentősebb vonzást: e terület tette ki a megosztott körzet településeinek és lakosságának 90%-át. Jelentéktelenebb befolyást gyakorolt még Földvár és Palota. A Budával és Veszprémmel megosztott körzet bö gabonatermésű, jelentős állatállománnyal és borfelesleggel rendelkező vidék volt, a településeken szinte mindenütt éltek iparosok és elég nagy számban kereskedők is, többségük vásározó volt. Viszonylag sok kézműves működött Bodajk oppidumban, a postaállomásként forgalmi funkciót betöltő Ercsiben és Adonyban - az utóbbi egyúttal uradalmi központ is volt -, és további 3-4 településen. Ezekben az iparosok száma 50 körül mozgott, a mesterségek száma 11 FÉNYES 1836-1840. 64. p.
