Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)

A mezőváros problematikája

mazkodás az ország gazdasági struktúrájához, melyet legszemléletesebben külkereskedelmünk alakulása érzékeltet. A 15. század végén Magyarország kivitelének 70%-a, a nyugat és észak felé irányulónak 90%-a agrár- és bányatermék volt, a behozatalban ugyanilyen arányban az iparcikkek domináltak. Hasonló arányok jellemezték külkereskedelmünket a 18-19. században is. Nyilvánvaló, hogy az egész ország gazdasági-társadalmi fejlődése határozta meg a városfejlődésnek eme egyetlen lehetséges útját, melyet nevezhetünk torznak, de csak oly mértékben, amennyiben az egész fejlődést annak ítéljük. Hiszen középkori belső és külső piacviszonyaink ismeretében nyilvánvaló, hogy a beáramló iparcikkek mellett az egyébként a nyugat-európaihoz képest fejletlen és kevésbé differenciált városi kézműipar, s a főleg falusi vevőkörnek termelő mezővárosi kézműipar elegendőnek mutatkozott az igények kielégítésére. Tehát semmi sem ösztönözte a mezővárosi iparosokat arra, hogy az őstermeléstől elszakadva tökéletesítsék mesterségüket, sőt a mezőgazdasági termények, elsősorban az állat és bor iránt mutatkozó kereslet az ellenkezőjére serkentette őket, de a civitasok polgárait is, akik a növekvő jelentőségű állat-, gabona- és borkereskedelmük mellett újult érdeklődést mutattak az őstermelés bizonyos ágai, elsősorban a szőlőművelés iránt. S ez nem csak középkori civitasainkra jellemző: a kortársak egybehangzó véleménye szerint a főváros, Buda életében még a 19. században is a bortermelés játszotta a legnagyobb szerepet. Bizonyos fokú agrárjelleg tehát a középkorban és újkorban egyaránt jellemző volt egész városfejlődésünkre. Ilyen körülmények között jogosnak tűnik a kérdésfeltevés, hogy vajon a 15-19. századi városhálózatunkban domináló agrárjelleg csupán a mezővárosok nagy számának tulajdonítható-e, s vajon a mezőváros fogalma a mai nyelven egyértelműen azonos-e az agrárvárossal. Már az elmondottakból is nyilvánvaló, hogy a két fogalom nem fedi teljesen egymást, hiszen sem a középkori, sem az újkori, mintegy 800 mezőváros mindegyike nem töltött és nem is tölthetett be városi funkciókat. (Ilyen széles városhálózat az országban nem alakulhatott ki, még ha számításba vesszük is, hogy a kis körzeti központok szerepe a feudális viszonyok között, a rossz közlekedés, a kis termelékenységű kézműipar stb. feltételei között, nagyobb volt, mint a kapitalista nagyipar korszakában.) A középkori rendkívül töredékes adatokból inkább feltételezhető, a 18-19. századi teljesebb forrásanyag alapján több-kevesebb pontossággal megállapítható, hogy oppidumainknak, mezővárosainknak több mint a felében sem a középkorban, sem az újkorban nem fedezhetünk fel városi funkciókat. Tehát a „mezőváros-város", illetve „agrárváros „kategória nem fedi teljesen egymást. De még a városnak tekinthető mezővárosok esetében sem teljes az „agrárváros" meghatározás. Kétségtelen ugyan, hogy a mezővárosok zömében az őstermelésnek és ebből következően az önellátásnak sokkal nagyobb szerepe volt, mint a nyugat-európai városokban, vagy akár az ezeknél agrárabb színezetű magyar civitasokban, s tagadhatatlan, hogy éppen a legjelentősebb, mai városhálózatunknak is részét képező mezővárosok felemelkedését elsősorban a saját termelésű és a piacközpont-minőségben ott felhalmozott agrártermékekkel folytatott kereskedelem alapozta meg; de mind a középkorban, mind az újkorban számos olyan akad közöttük, amely elsősorban mint kézműipari (vagy ezzel párosulva, mint igazgatási és kulturális) központ emelkedett a falvak fölé, vagy amely gazdasági életében nagyjából egyenlő szerepet játszott az agrár és ipari termelés.2 2 Pl. a jelentősebb felvidéki mezővárosok nagy részét az első, a dunántúli és hegyaljai bortermelő mezővárosokat, valamint néhány a gazdasági, igazgatási és kulturális funkciók alapján egyértelműen városi szerepkört betöltő alföldi nagy mezővárost a második csoportba sorolhatnánk.