Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)
A mezőváros problematikája
Mezővárosaink tehát, annak ellenére, hogy gazdasági életükben az őstermelés bizonyos jelentőséget mindvégig megőrzött, nyilvánvalóan több csoportot alkottak aszerint, hogy az agrártermelés döntő szerepet játszott-e életükben, vagy - különböző mértékben - ipari, kereskedelmi, közigazgatási vagy kulturális központi funkciókkal párosult, s aszerint, hogy e különböző termelőtevékenységek, illetve funkciók milyen arányban keveredtek egymással. Ez egyébként a földrajzi adottságok mellett (kő, fa bősége, a város területének terjeszkedését akadályozó domborzati viszonyok stb.) a mezővárosok külső képének kialakulására is kihatással volt. Mindezek után szükségszerűen felmerül a kérdés, mi is volt tulajdonképpen a mezőváros, hogyan alakult ki, és milyen szerepet töltött be az ország gazdasági és társadalmi fejlődésében. Az eddigiekből az is nyilvánvaló, hogy jelenlegi ismereteink birtokában a mezővárosról alkotott fogalmaink elég bizonytalanok, megközelítő pontosságúak, s a kérdés megnyugtató lezárása nemcsak a mezővárosok történetének, de általában várostörténetünknek az eddiginél lendületesebb és nagyobb arányú vizsgálatától várható. Városainknak, vagy pontosabban városias településeinknek elhatárolódása városra és mezővárosra - civitasra és oppidumra - a 14. század utolsó évtizedeiben indult meg. E korszakban a korábbi századokban kiváltságokkal ellátott, többnyire királyi tulajdonban volt, a korabeli forrásokban vegyesen civitasnak vagy oppidumnak (esetleg civitas seit oppidanmak) nevezett gazdasági-igazgatási központok, városias települések egy része királyi tulajdonban maradva, korábbi privilégiumait növelve, a fallal körülvett, szabad, csak a királynak alárendelt városokká, civitasokká emelkedett. Egy másik részük - közöttük nem egy, az előbbiekkel vetekedő jelentőségű település - adományozás révén magánföldesúri vagy egyházi kézre került, s ha korábbi, királytól nyert kiváltságaikat és önkormányzati jogaikat több-kevesebb teljességgel sikerült is megőrizniük, lakóik a szabad, csak a királynak alárendelt polgárokból jobbágyokká süllyedtek. A földesúri fennhatóság nyilvánvalóan sokkal kevésbé kedvezett további felemelkedésüknek, s a mezővárosi polgárok jobbágyi állapota megakadályozta egy erős polgári rend kialakulását. E földesúri tulajdonba került településeket a 15. század elejétől mind következtesebben oppidumnak titulálták, csakúgy, mint azokat az egyre növekvő számú falvakat, amelyeket földesuraik emeltek ki különböző kiváltságok adományozásával jobbágy falvaik tömegéből. (Bizonyos fokig kivételt jelentenek ez alól a püspöki mezővárosok, melyek jogi süllyedésük ellenére, gazdasági struktúrájukat, építésmódjukat tekintve városiasabbak maradtak, s még a civitas elnevezést is gyakran megőrizték. Az újkorban ezek püspöki városok néven külön kategóriát alkottak a szabad királyi városok és mezővárosok között, a 19. század eleji statisztikák pedig egyenesen a városok közé sorolták őket.) A mezővárosok lakói régi privilégiumaik alapján, vagy a földesúrtól kapott kiváltságok értelmében elég nagyfokú önkormányzattal rendelkeztek. Vásár- és vámkedvezményeiket többnyire töretlenül megőrizték a földesúri fennhatóság alatt is, sőt birtokosaik ezeket maguk is gyarapították, vagy kijárták számukra az uralkodótól. Adót jobbágyok módján telkeik után fizettek;3 adóterheikben általában a pénzjáradék uralkodott, akár az egy összegben, akár a fejenként fizetett census, illetve egyéb, pénzen megváltott szolgáltatások formájában. Terményszolgáltatási kötelezettségeik is kedvezőbbek voltak a jobbágyokénál, s robot egyáltalán nem, vagy csak alig terhelte őket. Adóterheik ilyen alakulása, önkormányzatukkal párosulva, a jobbágyok tömegénél függetlenebb, szabadabb, a nyugati parasztbérlőéhez hasonló helyzetet te-3 Ezért nehéz megállapítani, hogy a mezővárosi lakosságnak milyen aránya és mily mértékben szakadt el az őstermeléstől, mert az adójegyzékek természetszerűen csak/elsősorban a telkeseket sorolják fel.
