Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)
A mezőváros problematikája
ben a 15. századtól az agrárjellegű városokat a városi szabadságot élvező civitasoktól megkülönböztetően oppidumoknak nevezték, majd az újkorban a város-mezőváros terminológia fejezte ki a közöttük levő jogi különbséget. E jogi elhatárolást tulajdonképpen (az 1848-as városrendezési kísérleteket leszámítva) csak a polgári törvényhozás szüntette meg a 19. század hetvenes éveiben, amikor a városok meghatározásának és rangsorolásának kritériumává funkcióik jelentősége, illetve lélekszámuk vált. Ennek alapján az önálló törvényhatóságú városok közé számos mezővárost is besoroltak, az egykori szabad királyi városok jelentős része az alacsonyabb kategóriába, a rendezett tanácsú városok közé került, amelyek többségét egyébként az egykori mezővárosok tették ki. A középkor óta kisebb-nagyobb központi, városi funkciókat betöltő mezővárosok egy része tehát csak a 19. század második felében vált teljes jogú várossá, nyerte el gazdasági vagy igazgatási, kulturális központi szerepének jogi elismerését. Az az ambivalencia, amely a mezővárosok helyzetét évszázadokon át jellemezte, nemcsak e települések sajátos fejlődésében s ezzel összefüggésben sajátos városképük kialakulásában játszott meghatározó szerepet, de befolyásolta fejlődésük és szerepük történelmi megítélését és értékelését is. Városiasságuk mérlegelését egyaránt negatív irányba billentette mind a klasszikus mintának tekintett nyugat-európai városokétól eltérő gazdasági és társadalmi struktúrájuk, lakóik jobbágyi alávetettsége (mely valóban akadályozta egy erős, egységes polgári rend kialakulását), mind a történeti Magyarország területén található, mintegy 800 mezőváros rendkívül heterogén volta. Igaz, hogy civitasaink - melyek száma a bányavárosokkal együtt néhány tucatra tehető - sem voltak egyformák szerepüket, lélekszámukat tekintve. A mezővárosok tömegében azonban, ha kis számban akadtak is olyan települések, amelyek a népesség számát, önkormányzati jogaikat, gazdasági, elsősorban kereskedelmi jelentőségüket tekintve a városokkal vetekedtek, túlnyomó többségük jelentéktelen népességű, csekély kiváltságokkal (vagy még azokkal sem) rendelkező földművelő településnek, kiváltságos falunak tűnik, s legalább a felénél azt sem tudjuk, miért nevezték őket a korabeli források oppidumoknak. Tehát fejlett vagy közepes jelentőségű mezővárosok városiasságának megítélését nemcsak dominálóan agrárjellegük, vagy a városokétól eltérő jogi helyzetük befolyásolta, hanem az a tény is, hogy az e jogi kategóriába tartozó települések zöme legfeljebb egy szűk körzeti központ, vagy még annak szerepkörét sem töltötte be. S minthogy rendkívül töredékes középkori forrásanyagunk nem teszi lehetővé, hogy pontosan felmérhessük az egyes oppidumok központi funkcióinak körét s rangsorolásukat városias funkcióik alapján, történetszemléletünket bizonyos merev ragaszkodás jellemzi az oppidum közjogi kategóriájához. Az e kategóriába tartozó települések zömének falusias jellege miatt ezek városias részét sem hajlandó egyértelműen a városok közé sorolni. így született az a meghatározás, hogy a mezőváros a falu és város között átmenetet képviselő, a városi fejlődés útján megrekedt, s legfeljebb a városok tartalékának tekinthető település. De vajon fejlődésükben megrekedt településeknek lehet-e tekinteni olyan mezővárosokat, mint a középkori Debrecen, Miskolc, Gyula, Lippa, Kőszeg stb., amelyek nemcsak a belső piac kialakításának, az ország árucseréjének fontos központjai voltak, de közvetve vagy közvetlenül mind nagyobb részt vállaltak a külkereskedelemben is. De ha éppen Debrecen, Kőszeg és még néhány jelentős középkori oppidum esetében ellenérvként hozható fel, hogy ezek a 17-18. század folyamán el is nyerték a szabad királyi rangot, megrekedt fejlődésről beszélhetünk-e olyan, középvárosi funkciókat betöltő mezővárosok esetében, amelyek ilyen szerepköre a középkor óta ismeretes? (Pl. Gyöngyösé, Pápáé, Sátoraljaújhelyé, Mohácsé, Mezőtúré.) Nem arról van-e szó, hogy a középkori oppidumok jó részének „megrekedése" a speciális agrártermelő szinten (csakúgy, mint a bortermelés és helyenként a szántógazdálkodás újjáéledése, és főleg a termény- és állatkereskedelem jelentős szerepe civitasainkban) nem megrekedés, hanem alkal-