Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)
A mezőváros problematikája
Míg a falvakban továbbra is általában 2-3 iparág képviselője működött (a falvakban található összes iparág együttes száma: 11), addig Békésen 3 évtized alatt az iparágak száma 10-ről 17-re emelkedett, a kézművesek és kereskedők száma pedig csaknem megkétszereződött. (Persze lehetséges, hogy a zsellérek nevének ismerete erősen módosítaná a 16. század eleji képet.) Békés tehát nemcsak a lakosság számát, de a kézműipar fejlődését tekintve is Simánd elé tört. Az utóbbi kézműipara nagyjából a század eleji szinten maradt, néhány iparágban hanyatlás mutatkozik, a többiben pedig legfeljebb a lakosság növekedésével arányos szaporodást tapasztalunk. Jelentősebb fejlődés legfeljebb a bőriparban mutatkozik. De nemcsak az iparosok és iparágak számának növekedése jelzi, hogy Békés gazdasági életében nagyobb szerepet játszott a kézműipar és kereskedelem, mint Simándon. Ezt tanúsítja az is, hogy a békési kézművesek 82%-ának egyáltalán nem volt termése, további 8%-a pedig a váltakozva terménnyel vagy pénzzel adózók közé tartozott. Mindössze 14 kézműves - 1 ötvös, 3 szabó, 1 kerékgyártó, 5 molnár, 3 csapó és 1 kalmár - foglalkozott földmüveléssel a vizsgált években. Tehát a békési iparűzök túlnyomó többsége feltehetően mesterségéből tartotta fenn magát. (Egy részük esetleg állattenyésztéssel is foglalkozhatott, de ez nem vonta el őket oly mértékben iparuktól, mint a földmüvelés.) Simándon ezzel szemben a nevük alapján kézműveseknek tekinthető 73, a váltakozva pénzzel és terménnyel adózókat beleszámítva 78%-a szántógazdálkodást folytatott, tehát mesterségük megélhetésüknek nem egyedüli és sok esetben nem is fő forrása lehetett. (Ez az arány körülbelül azonos a falusi kézműveseknél tapasztalt megoszlással.) A simándiak tehát iparosaikjelentős száma ellenére erősen rászorulhattak a gyulai kézművesek portékáira is, s ezzel magyarázható, hogy az 1563 tavaszán vásárukra tartó, török fogságba esett 17 gyulai polgár között 10 iparost találunk.76 A terméssel nem rendelkezők meglepően magas aránya egyébként a mezővárosi fejlődés egyik sajátos jellemvonásának tekinthető. Az 1563. évi tizedjegyzék szerint a jobbágyoknak csak 22%-a rótta le adóját pénzben, a mezővárosokban a kereszténypénzt fizetők aránya viszont 60% (Békésen 71, Simándon 38%) volt. A falvakban (leszámítva a szénégetők által lakott Alsó- és Felső-Dobozt és Szannát) a kereszténypénzt fizetők aránya csak Nagypélben és Berényben érte el a 40%-ot, a legtöbb helyen 10% alatt maradt. A kereszténypénzt fizetők nagy aránya azonban nemcsak a gyulai uradalom mezővárosait jellemzi. A szomszédos Külső-Szolnok megyében 1561-ben a jobbágyok 14, a két mezőváros, Mezőtúr és Tiszavarsány lakóinak 31%-a, 1563-ban pedig a falusi adózók 31, a mezővárosiak 71 %-a rótta le pénzben adóját.77 De vajon azt jelenti-e ez, hogy Békésen a lakosságnak csaknem háromnegyede, Simándon pedig egyharmada nem foglalkozott mezőgazdasági munkákkal? Bár a három év dézsmajegyzékeinek összesített névállományában kereszténypénzt fizetőknek csak azokat tekintettük, akik 1562-ben és 63-ban egyaránt pénzben rótták le adójukat, még ez sem jelenti, hogy ezek mind felhagytak volna a szántógazdálkodással. Az 1562. évi két tizedjegyzékben is több esetben tapasztaltuk, hogy ugyanaz a polgár, akinek az egyik jegyzék szerint termése volt, a másik jegyzékben mégis pénzzel adózott. Tehát elképzelhető, hogy az 76 77 VERESSE. 1938. 364. p. MOL Conscriptiones portarum. Külső-Szolnok megye. Viszont a bortermelő Pankota oppidumban egy kereszténypénzt fizetőt sem találunk (Vö. Zaránd megye).
