Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)

A mezőváros problematikája

1562. és 63. évben pénzt fizetők egy részének is csak éppen ezekben az években nem volt termésük (vagy tagadta le gabonáját), vagy más módon bújt ki a terménnyel adózás kötelezettsége alól. A családnevek azonosságából ítélve sokan lehettek közülük egy-egy közösen gazdálkodó nagy család tagjai, akiket Kerecsényi szigorúbb adóztatásának idején így vontak be az adózók körébe. (Az azonos családnevekből ítélve e réteg aránya Békésen a pénzzel adózók 16, Simándon 21%-a lehetett.) Kétségtelen azonban, hogy a mezővárosi lakosság és főleg a békésiek jelentős része már nem rendelkezett telekkel, nem termelt gabonát. De ezek sem mind szakadtak el teljesen az őstermeléstől. Kereszténypénzt fizethettek a csak állattenyésztéssel, illetve állatkereskedelemmel foglalkozók; a pénzzel adózók neveit gyakran megtaláljuk a méhtizedlajsíromban is, Simándon pedig egyikük a bordézsmát fizetők között szerepel. A kereszténypénzt fizetőkhöz sorolhatták a föld nélküli zselléreket, a pásztorokat és az állattenyésztésben és mezőgazdasági munkákban alkalmazott bérmunkásokat csakúgy, mint a szegényeket és özvegyeket. (A pénzzel adózóknak mintegy 15%-a özvegy volt.) így tehát több-kevesebb biztonsággal csak a kézműves-kereskedő foglalkozásnevűekről feltételezhető, hogy nemcsak szántójuk nem volt, de általában felhagytak minden mezőgazdasági termelőtevékenységgel, vagy legalábbis az alárendelt szerepet játszhatott életükben. Békésen az iparosnevek a pénzzel adózók 27, Simándon 16%-át tették ki. Az eddigiek alapján tehát megállapíthatjuk, hogy a század második felében a két mezővárost a népesség nagyobb koncentrálódása, a fejlett kézműipar és kereskedelem, a mezőgazdasági termelést nem folytatók nagyobb aránya s az őstermeléssel foglalkozók között mutatkozó erőteljesebb munkamegosztás (a földművelés és állattenyésztés feltételezhető szétválása) jellemzi. Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy a mezővárosokban nagyobb gabonakeresletnek kellett mutatkoznia, amely fokozott árutermelésre ösztönözhette a földmüveléssel foglalkozókata városokban és környékükön egyaránt. A terméseredmények vizsgálata - legalábbis a mezővárosokra vonatkozóan - nem igazolta ezt a feltevést. A gabona-terméseredmények vizsgálatakor elsősorban a mezővárosi és falusi termelés viszonyának, az árutermelés szerepének vizsgálatára, nem pedig az abszolút termékmennyiség megállapítására törekedtünk. Az utóbbira két ok miatt sem vállalkozhattunk. Egyrészt azért, mert az ilyen irányú vizsgálathoz több év termésmennyiségét kellene ismernünk, mi pedig csupán az erősen aszályos 1561. és 1562. év rendkívül alacsony terméseit, valamint a normálisnak mondható 1563. évit ismerjük, ebből az egyből azonban következtetéseket levonni nem lehet.78 De még ennek az egyévi termésnek pontos megállapítását is lehetetlenné teszi az a körülmény, hogy a jegyzékek különféle mértékegységben adják meg egy-egy gazdaság termését, s ezeket csak megközelítő pontossággal lehet egységes mértékkel kifejezni. A jegyzékek a sarlóval aratott termést kalangyákban, a kaszáitat boglyákban, a kicsépelt szemtermést pedig simándi köblökben adják meg. (Az is előfordul néhányszor, hogy csak a bevetett terület alapján vetették ki a tizedet; ilyenkor általában egy hold után 10 simándi köböl terméssel számoltak.) 78 A Külső-Szolnok megyei dézsmaszedő 1561-ben fel is jegyezte, hogy az évben rendkívüli szárazság pusztított. 1562-ben a dézsmajegyzék terméseredményeiből ítélve valamivel kedvezőbb időjárás lehetett. Kerecsényi 1563 júniusában így ír: „Ezelétt nagy aszal volt, im mast, hogy ez esés idejár, jó ideje leszen..." VERESS E. 1938. 369. p.