Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
Szubjektív utószó egy harmincéves könyvhöz, avagy mi volt a fiókban
Utószó 321 bély Sándor később nagy karriert futott be, a központi bizottság titkárává avanzsált, majd bukott a Munkásőrség élére, annak feloszlatásáig. Az osztályon furcsa társaság gyűlt össze, egyrészt a „veteránok”, a „megfáradt elvtársak”, köztük a Munkásotthon korábbi igazgatója, akinek pufajkásként 1957. január elején elsült a fegyvere, a mennyezetbe lőtt, mesélte, de azért volt egy halott. Meg ott voltunk mi, a fiatalok, frissen végzettek. Előbb a két szociológusnak gyűlt meg a baja a pártbizottsággal, én akkor még csak kutattam, békén hagytak. Czakó Sarolta mellé kerültem, aki joggal sértett volt, hogy nem őt, az addig a pártbizottságnál dolgozó képzett történész-levéltárost nevezték ki az osztály élére, nem sokkal később el is pályázott a budapesti pártbizottság archívumába. Addig azonban beavatott a misztériumba, ő magyarázta el, a felvételi beszélgetésen miért a Demény-mozgalomról faggatott, ez Csepelen kényes kérdésnek számított, mert sohasem lehetett tudni, hogy a következő első titkárnak milyen a viszonya a csepeli deményista „öregekhez”. Mutatta könyvét, amelyet a pártbizottság adott ki, a csepeli munkásmozgalom történetét sikerült úgy megírnia, hogy szinte egyetlen nevet sem említett. Másként nem lehet, mondta. Osztályunkhoz tartozott a gyártörténeti és munkásmozgalmi „múzeum” is, az egykori „spanyolos”, Mályi Vilmos vezetésével, „hadsegéde” egy volt AVH-s tiszt, akit 1956. október végén őrizetbe is vettek a forradalmárok. Nem éppen felemelő társaság. Osztályvezetőm azzal kecsegtetett, hogy a múzeum más épületbe költözik, az én feladatom lesz ennek rendezése is. Később nem bántam, hogy nem lett belőle semmi. Saroltával egy szobában ültünk, jó társaság volt, mint említettem, beavatott. Az ő történetei győztek meg arról, hogy olyan korszakkal kell foglalkoznom, amelyben még nem léteztek kommunisták meg deményisták, így esett választásom az I. világháború előtti évekre. Sarolta távozása után egyetlen történész maradtam, így még választhattam. A Czakó helyett érkezett új kolléganő története fokozatosan bomlott fel. Fiatal parasztlányként hihetetlen pártkarriert futott be, 1956-ban már a megyei pártbizottság titkára volt Czinege Lajos első titkár alatt. Rögtön lecsaptam rá, akkor tetszett november 4-én Kádár elvtárssal is találkozni, aki Szolnokról jelentette be ellenkormányának megalapítását, de csak rejtélyes mosoly volt a válasz. Később kutatóként persze magam is rájöttem, Kádár azokban a napokban nem Szolnokon, hanem Moszkvában tartózkodott, publikáltam is egy erről szóló korabeli feljegyzést, kormánya közleményét nem a szolnoki, hanem az ungvári adó sugározta. Erzsiké tehát nem is találkozhatott vele. Sohasem mondta el, miként lett kegyvesztett, csak azt, hogy leváltották. Az biztos, hogy november 4-én, majd még utána is Szolnokon tartózkodott Andies Erzsébet és férje, Béréi Andor, ott adták ki a rákosista Szabad Népet, ami így a kádári Népszabadság ellenlapjává vált, be is tiltották. Csak annyit mesélt, hogy leváltása után harcolt az igazságáért, olyannyira, hogy leküzdötte magát betanított munkássá a Csepel Vas- és Fémművekbe. Közben viszont
