Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
Szubjektív utószó egy harmincéves könyvhöz, avagy mi volt a fiókban
322 Utószó elvégezte levelezőn a történelem szakot, és bejelentkezett az osztályra, majd a párt- bizottság, kikérve a pártközpont véleményét, hiszen egykori pártkáderről volt szó, fel is vette. Nem tudtam meg, mi lehetett a vétke 1956-ban, talán túl segítőkész volt Andicsékkal. Még mielőtt elmélyedhettem volna a gyár korai történetének tanulmányozásában, az érettségivel valóban rendelkező osztályvezetőnk új ötlettel lepett meg, írjuk meg négy hónapon belül a CSM 1945 utáni történetét egészen máig (azaz 1973-ig). Tiltakoztam, hiszen ez volt az a korszak, amelyikkel a legkevésbé akartam foglalkozni. (Majd 15 év múlva.) A vitában azonban a lehetetlen határidőre hivatkoztam, főnököm már-már elbizonytalanodott, mire csendesen megszólalt a fegyelmezett pártkatona, Erzsiké: már miért ne lehetne. Azt azért elértem, hogy a második felét kapjam. így külön- külön láttunk munkához. Felidéztem magamban Sarolta történeteit, a neveket én is kihagytam, pusztán az adatokra koncentráltam, ha azok között ellentmondás volt, akkor a „felsőbb” helyről származó források jelzetét adtam meg. Érdekes tanulság volt, ezek lentről felfelé egyre szebben hangoztak. írtam tehát egy termelési regényt, vagy hat évvel megelőzve ezzel Esterházyt. Mellettem Erzsiké szorgalmasan jegyzetelt három hónapon át. A negyedik hónapban gondosan átolvasta, ki-, majd összetépte őket, a végén ott állt üres kézzel. Csak kicsit sajnáltam, lehetett volna az elején szolidárisabb velem, nem kellett volna a tudomány fölé helyeznie a pártfegyelmet. Ez az ellentét csepeli működésem alatt mindvégig jellemző volt az osztályra, néha durvább formát öltött, de számomra nem lépte át az elviselhetetlenség határait. A tervezett kiadvány az 1945 utáni gyártörténetről meg sem jelent, és az új múzeum sem valósult meg. A pártbizottság Marx születésének 155. évfordulójára cikket rendelt Erzsikétől és tőlem a gyári lapba. Szerzőtársamnak voltak ötletei, segített a megírásban, figyelmesen elolvasta, amit írtam, voltak használható javaslatai, szóval most is jól elvoltunk egymással. Úgy szerkesztettem meg, hogy egy rész Marx életéről, egy rész az általa inspirált gondolatokról szólt, talán kilencszer váltva egymást. A végső poén egy (talán 1911-es) Szakasits idézet volt, miszerint nem elég a munkásoknak szebb jövőt ígérni, hanem napi megélhetésükről is gondoskodni kell. Féltem persze, hogy ez kiveri a biztosítékot a pártbizottságnál, így is történt, de nem az üzenet okán. Osztályvezetőm meg a PB agitprop titkára és a lap főszerkesztője nélkülem döntött úgy, hogy ezt az idézetet kihagyják, amivel az egész szerkezet borult. Amikor ez ellen az agitproposnál tiltakoztam, kiderült, nem az áthallás zavarta őket, hanem a szociáldemokrata Szakasits, akit „mi”, kommunisták már 1946-ban kifütyültünk. Való tény, akkor vadsztrájk volt a gyárban, „vad” attól, hogy sem a munkáspártok, sem a szakszervezetek nem támogatták, igazából a demokratikus kormány ellen
