Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
Szubjektív utószó egy harmincéves könyvhöz, avagy mi volt a fiókban
Utószó 327 lajdonította az érdemet, mások szerint az intézetet ténylegesen irányító Ránki állt ki Szabó mellett. Napjaim Bécsben egyhangúan teltek, az ösztöndíj nagyobb kilengéseket nem tett lehetővé, jó időben gyalog, máskor az olcsó kisbusszal mentem a HollandstraBéból a stiftgassei levéltárba, igazi k. u. k. laktanya volt magyar katonai delegációval, akik sokat segítettek. A levéltárban Magyarországon elképzelhetetlen rendet találtam, kikértem a segédleteket, köztük a névmutatókat, Weiss Bertholdot és Manfrédot kerestem, kitöltöttem a kérőlapot, az őrjegyet, mindkettő nálunk is létezik, mégis csak közösek a gyökerek, az utóbbit a kiemelt irat helyére teszik, hogy ne kelljen nagyon keresni, amikor visz- szahelyezik azt. Az osztrák levéltárosok meg izzadtak, nem dobozokat hoztak, hogy azokban keressem, hanem magát a kért iratot, így nem is bírták az iramot, néha elküldték sétálni, hogy időt nyerjenek. Néztem a Mariahilfer Straße kirakatait. A könyv utószavában talán nem kell bizonygatnom, elég csak a jegyzeteket megnézni, kutatásaim során meghatározó volt a bécsi három hónap, ami valójában tovább tartott, mert a derék osztrákok még hónapokig küldték a budapesti Hadtörténeti Levéltárba az általam kért, de addig meg nem kapott iratokat. A kutatóteremben mindenkit „Herr Doktor”-nak szólítottak, engem nem. A magyarok mondták, ez sértés, kell a doktori cím a megszólításhoz, engem nem zavart, ennyi kijárt, hiszen jól megdolgoztattam őket. A Collegium Hungaricum élén egykori mentorom, az Intézet korábbi osztályvezetője, Pamlényi Ervin állt, akivel az ott dolgozó volt egyetemi csoporttársam, Rényi Zsuzsanna hozott össze még állástalanságom idején, kaptam tőle munkát, leginkább cédulázást, Arató révén Kemény G. Gábortól is, de utóbbi egyfajta „fehér segélyként”8 a nyilvánvalóan használhatatlanokat is befogadta. Pamlényi keményen követelt, viszont bármikor fordulhattam hozzá tanácsokért, így akkor is, amikor aspirantúrára jelentkeztem, ő javasolta, hogy lehetséges aspiránsvezetőként írjam be Hanákot, Berendet és Szabadot is, egyfajta egyensúly. Szabad a felvételin megköszönte bizalmamat, de elhárította, ez nem igazán az ő témája, valóban nem volt az. Bécsbe érkezve gondoltam, Pamlényi hozzám hasonlóan örvendezni fog, de csak hárított. Nemhogy magához, vagy egy vendéglőbe, de még szobájába sem hívott. Szemmel láthatóan annak sem örült, hogy gépkocsivezetőjével és családjával kerültem barátságba. Volt egy meglehetősen öreg VW bogaruk, azzal jártunk néha vasárnaponként kirándulni vagy horgászni. 8 A két világháború között létezett a (kommunista) Vörös Segély („Elvtárs, hisz te vagy a Vörös Segély!/ Testvér, segítsd a lebukottakat”), ’56 után a letartóztatottak családjainak támogatását nevezték „fehér segélynek”, a mi időnkben ez már csak feketemunkát jelentett (cédulázás, fordítás stb.).
