Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
Szubjektív utószó egy harmincéves könyvhöz, avagy mi volt a fiókban
328 Utószó Jóskával, Pamlényi Ervin egyik helyettesével is jóban lettem, volt, hogy buli volt nála, kitette elém a Marlborót, ezt szívd, ne azt a Pestről hozott büdös Románcodat, de a félhomály leple alatt azért mégis rágyújtottam kedvencemre. Kitört a pánik, hogy tűz van, gyorsan eloltottam, nem a tüzet, hanem a büdös cigarettámat. Kétszer elküldött emigráns rendezvényre, az egyik magyar, a másik kelet-európai volt. Ha küldenek - gondoltam -, megyek, majd kérte, írjam le, de ez csak próba volt, egyáltalán nem zavarta, hogy semmi használható információt nem adtam. Akkor még nem tudtam, hogy akár egy újságcikk ismertetése is lehet kémjelentés. A harmadik, tehát utolsó hónapban ajánlotta fel, menjek ki az ő helyére Bécsbe. Jó ajánlat, de akkor mi lesz Weiss Manfréddal, az ő gyárának történetével, soha sem fogom megírni. Miután megírtam, felkerestem a Kulturális Kapcsolatok Intézetének illetékes referensét, most már mennék Bécsbe dolgozni. Vért izzadt, mire felfogtam, ez a hírszerzés, megint nem lettem kém.9 Meglehetősen furcsa érzés, ha egy történész egészen mást kutatva felfedezi magát az állambiztonsági iratokban. A fel nem lelhető „Kutatók” dossziéról már írtam. Más témában kutattam, amikor kikértem Pamlényi állambiztonsági aktáit, őt használták, beszervezték, a CH élén a felderítésnek dolgozott, nem hiszem, hogy sok hasznát vették.10 Bécsbe utazásom előtt, 1976 karácsonyán hazajött, találkozott tartótisztjével, aki rólam faggatta. Az egész szánalmas, még azt sem tudták, hogy történész vagyok, szociológusnak neveztek, de a jelentés szerint Pamlényi is - tévesen — anarchistaként jellemzett. Idióták gyülekezete. Kutatóként persze már tudom, az összes nyugatra kutatni küldött kollégámat hasonló eljárásnak vetették alá, talán Fejes Jutka volt a csúcs, aki - az értékelés szerint - fel sem fogta, mit akarnak tőle, ez hülye. Másik kollégám, Glatz Ferenc a müncheni tanulmányútjáról visszatérve semmire sem emlékezett. Még arra sem, hogy az általa meglátogatott célobjektumnak volt-e emelete. Mások viszont így-úgy beleestek a csapdába, egy kollégám még közös barátunk szerelmi életéről is részletesen beszámolt, aki azóta is boldog házasságban él. A be- szervezendők, beszervezettek többsége inkább védekezett. Minderről nekem akkor fogalmam sem volt, beszélgettünk néha Hanákkal, kik lehetnek a besúgók, több ötlete is volt, kutatásaim során egyikükre sem találtam rá. A gyanú viszont megmérgezte mindennapjainkat. Az Intézetben vörösborral ünnepeltük április 4-ét és talán november 7-ét is, de ez nem az ünnepnapokról szólt, hanem az együttlétről. Az egyik ilyen alkalom után Szabó Miklóssal, volt szobatársammal útra keltünk, a Kossuth téri metróállomás volt az utolsó közös hely, képtelenek voltunk abbahagyni, keringtünk a téren, ő ’56-os emlékeit idéz9 Ezt a történetet közben részletesebben megírtam a Bősze Sándor emlékkönyvben. Varga 2015. 376- 378. p. 10 Róla is írtam korábban. Bariska-Mayer 2012. 385-386. p.
