Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
Szubjektív utószó egy harmincéves könyvhöz, avagy mi volt a fiókban
326 Utószó A hangsúlyból, a gesztusokból olyan érzésem támadt, mintha Csepel beállt volna a fellebbezésem mögé, tehát nyomást gyakorolhattak a TMB-re. A káderük voltam, nem tudták, hogy ez egyben a búcsú, ahhoz viszont már nem volt elég hatalmuk, hogy a CSM-ben tartsanak. Amikor rájöttek, de már távozásom után, a felmondási időt félévre emelték, mint a vezérigazgatóét, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy az Osztály bármelyik munkatársa elhagyja Csepelt. A Történettudományi Intézetben, Hanák mellett tanultam meg a szakmát. Azt is, hogy nem a kollégáknak ímnk, nem középiskolás fokon, hanem népnek és nemzetnek. Ez a mi hivatásunk. Ahogy a felvételin Szabad, úgy ő is méltányolta különvéleményeimet. Amikor a Magyarország története általa szerkesztett VII. kötetének kéziratát vitattuk meg, szóvá tettem, hogy az általa írt, a zsidó nagyburzsoáziáról szóló rész elnagyolt, és részben téves kliséken alapul. Ebből kisebb-nagyobb vita bontakozott ki. Szabad mozdulataival jelezte (nem voltak jóban), egyáltalán nem ért egyet felvetésemmel, ezt ne bolygassuk. A harmadik óriás, Vörös Károly kelt Hanák védelmére, Lánczy Leót hozta fel bizonyítékul, én meg soroltam az ellenpéldákat. Kicsit kínos volt, hogy a még hátulgombolós aspiráns száll vitába nagy tekintélyű témavezetőjével, Hanák viszont behívott a szobájába, kifejtette, kutatásaim (és más kutatások) alapján már ő is másként ítéli meg a kérdést, de ezt korábban írta, átemelte egyetemi tankönyvéből. Azt gondoltam, ezzel valahol igazat adott nekem, megbeszéltük, az ügy lezárva, majd azzal lepett meg, hogy a megjelent kötetben teljesen újraírta a vonatkozó fejezetet. Az intézet egyfajta gettó volt a nagy öregekkel, meg néhány hozzájuk képest fiata- labbal, akiket ide zártak, mert nem taníthattak. Az előbbiek közül Benda és Kosáry, az utóbbiaknál nekem Hanák. A „gyerekszobában” kávéztunk Heckenast Gusztival meg Juhász Gyulával, ott volt a magyar történetírás java. Már Csepelen felvetettem, hogy a gyár korabeli történetének megírásához Bécsbe kellene mennem, a legtöbb forrás ugyanis az ottani Kriegsarchivban lelhető fel. Főnököm nagyvonalúan felajánlott egy egy hetes utat, ami érdemi kutatáshoz édeskevés, de terepszemlének megtette volna. A pártbizottság - természetesen - nem jámlt hozzá, helyette kiküldtek Berlinbe tolmácsolni. Aspiránsként viszont három hónapos bécsi ösztöndíjat kaptam, 1977. január elején beköltöztem a Collegium Hungaricumba. A helyi sajtóból értesültem a Charta ’77-ről, amelyben kormányuknak címezve 243 cseh és szlovák értelmiségi tiltakozott az emberi jogok megsértése ellen. Január 19-én 30 magyar fejezte ki szolidaritását a Charta mellett, be is olvasták (persze nem itthon, hanem Bécsben) az aláírókat, köztük intézeti szobatársamat, Szabó Miklóst, akit meglepő módon ennek ellenére sem rúgtak ki. Ekkor született meg a valóban demokratikus ellenzék Magyarországon. Jöttek kollégák Pestről, mindegyiküket arról faggattam, mi van Miklóssal, párttitkárunk magának tu-
