Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
Szubjektív utószó egy harmincéves könyvhöz, avagy mi volt a fiókban
Utószó 325 zül kifogásolta, miért nem az Egyesült Izzó történetével pályáztam a csepeli gyár már feldolgozott története helyett. Mire egy másik megjegyezte, nehezen tehetném meg a Csepel Müvek alkalmazottjaként. Feltehetően ez utóbbi érv dönthetett fellebbezésem elbírálásakor, kérésemre Ha- nák Pétert jelölték ki aspiránsvezetöként, s bár maradtam a CSM állományában, 1975. szeptember 1-jével a Történettudományi Intézetben, Hanák mellett folytattam pályámat, vagyis kezdtem meg újabb tanulmányaimat. A Mestert addig csak futólag ismertem, pontosabban én ismertem őt, ő engem kevésbé, egyszer voltam nála Várival a már említett számítógépes feldolgozás okán, Hanák ugyanis munkakönyveket dolgozott fel hasonló módon. Csepelen büszkék voltam rám, én voltam a második aspiráns, az első Dulin Jenő, a pszichológiai labor vezetője, neves vitorlás, de ő levelező volt, én viszont nappalis lettem. A pártbizottság első titkára, a Vörös Csepelt megszemélyesítő Borbély Sándor büszkén jelentette be, 1980-ra Csepelnek 80 aspiránsa lesz. Nem tudta szegény, senki sem volt, aki megmondta volna neki, az aspiráns nem cím, nem rang, hanem mindössze a továbbképzés egyik formája, út a kandidátusi fokozat felé. Amikor közöltem, hogy szeptembertől megválunk egymástól, kitört a pánik. Osztályvezetőm kifaggatott, mi is az az aspirantúra, nem a Dulin-féle levelező, hanem a nappali. Elmagyaráztam, a Tudományos Minősítő Bizottság kijelölt számomra Hanák Péter személyében egy vezetőt, s mellette fogok a következő három évben dolgozni. Szóval Hanák a kulcs, vonta le mindebből a következtetést, majd megvesszük. Nem tudom, mennyi volt a Mester fizetése, de Csepel valóban nem fizetett rosszul, aspiránsként korábbi átlagjövedelmem alapján nagyjából annyit kerestem, mint Glatz Ferenc osztályvezető az Intézetben. Főnököm, aki - mint említettem - érettségivel, pártmegbízatásként vágott bele magabiztosan a Társadalomtudományi Osztály vezetésébe, nem hallgatott rám, hogy mindent, mindenkit nem lehet megvenni, meg egyéb feltételek is vannak. Ennek azért utánanéztek, kiderült tényleg nem elég a Mester megvásárlása, hanem az MTA-nak el kell Csepelt fogadnia tudományos minősítési hellyé. Persze ez sem lehetett akadály. A gyári lapban olvastam, Borbély Sándor meghívta az Akadémia elnökségét, és javasolta, nyilvánítsák Csepelt aspiráns-képző intézménnyé, de Erdey-Grúz Tibor elnök, legalábbis a gyári újság tudósítása szerint, a kérést kapásból elutasította. Nem tudhatta, hogy mindez nem a műszaki tudományokról szólt, hanem egy magamfajta szegény történészről. Nem tudom, kapcsolódott-e ehhez a látogatáshoz, hogy a Szociológiai Intézet igazgatója, Kulcsár Kálmán (a későbbi miniszter) Makó Csaba társaságában felkereste a csepeli Társadalomtudományi Osztályt, ahol engem mintegy desszertként szolgáltak fel. Prezentáltam a korai nyilvántartásokat, amelyeket szerettem volna számítógépen feldolgozni. Kulcsáréknak tetszett, mondták is, már önmagában ez méltó az aspiran- túrára.
