Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
Szubjektív utószó egy harmincéves könyvhöz, avagy mi volt a fiókban
Utószó 319 faggattak, nem sokat tudtam róla, de ahhoz eleget, hogy 1973. március 1-től fel is vegyenek a CSM Társadalomtudományi Osztályára. Azt hittem, hogy sikerült elég mélyre alámerülnöm, holott dehogy, az állambiztonsági szolgálat a maximálisan alkalmazható másfél évi megfigyelést beszüntette, tehát szabad voltam, mehettem volna az egyetemre, vagy az MTA Történettudományi Intézetébe, de ezt nem közölték velem, így kötöttem ki Csepelen. Jóval később, a 90-es években kutatóként, egy 1972 végén kezdődő röplapterjesztés állambiztonsági felderítésének iratait olvasva derült ki, hogy az eszementek - vagyis az állambiztonsági szolgálat tisztjei - összehasonlíttatták kézírásomat a röplapéval (holott az írásszakértő sem volt benne biztos, valóban kézzel írták-e), s megállapították, hogy nem azonos. Nem véletlenül kerültem több tucat állampolgártársammal a feltételezett gyanúsítottak közzé, hanem mert „bizalmas nyomozás” alatt álltam, és a röplapokat leginkább egyetemeken terjesztették. Akkor már vagy fél éve a bölcsészkar felé sem jártam, gyűjtötték rólam meg még néhányunkról, így Atkáriról és Lángról is a besúgók jelentését, és — mint említettem — telefonomat is lehallgatták, mégis feltételezték, hogy közöm lehetett a röplaphoz, amelynek egyébként a legellenségesebb kitétele az volt, hogy a vállalatoknál választani kellene az igazgatót. Megtisztelő módon csoportdossziénkat Kutatók fedőnéven nyitották, nyomaira többször rábukkantam, de a lényeg rejtélyesen eltűnt: az Allambiztonsági Szolgálatok Levéltárának munkatársai kérésemre keresték, azonban csak egykori létezésének tényét találták, magát a dossziét, vagy az erre szolgáló naplóban a megsemmisítésére utaló bejegyzést nem. A valóság még ennél a nevetséges megfigyelésnél is abszurdabb volt. Aznap este, amikor megállapodtam Csepelen, felkeresett volt iljúkori barátom, akivel vagy öt éve nem találkoztunk már, sétára invitált a hideg pesti éjszakába, furcsálltám, de beleegyeztem. Nem volt köztünk látványos szakítás, csak gyors elhidegülés, nem volt szinte semmi, ami indokolta volna további barátságunkat. Annyit tudtam róla, hogy rendőrnek állt. Azzal kezdte, hogy segíteni szeretne, mert tudja, állásnélküli vagyok. Ez rossz nyitány volt, hiszen honnan tudta. Vártam a folytatást, ami bizony beszervezési kísérlet volt, nem is akármilyen. Emigrálnom kellett volna (nem rossz ötlet, eltekintve a családomtól), azután jelentkeznem egy frankfurti zsidó szervezetnél, a többit majd idővel megtudom. nagyobb (több száz fős) befolyásra. 1938-ban röplapkészítés miatt két évre ítélték el. A Demény-moz- galomnak meghatározó szerepe volt 1944 decemberében Csepel kitelepítésének megakadályozásában. 1945 februárjában Péter Gábor személyesen tartóztatta le, a fővád szerint a horthysta politikai rendőrség besúgója volt, ezért 1946-ban négy és fél évre elítélték. Büntetésének letöltése után internálták, majd az internáló táborok megszüntetése előtt újabb tíz évre ítélték. 1956-ban szabadult, majd a forradalom leverése után hosszú levélben ajánlotta fel - eredménytelenül - szolgálatait Kádár Jánosnak. 1990-től haláláig az MSZP országgyűlési képviselője volt.
